Magyarkanizsa város dualizmus kori művelődéstörténetének bemutatását ígéri Fejős Sándor a Magyarkanizsa művelődéstörténete (1867–1918) (2019) című kötetéhez írt bevezetőjében, s a korszak kulturális életének négy meghatározó színterén, a maga intézményeit akkoriban megteremtő oktatásügy, a virágkorukat élő társadalmi szervezetek működésén, a helyi sajtó szerepén, és az „új iparágként” kibontakozó gyógyturizmus fejlődésén keresztül tervezi bemutatni a polgárosodó közösség életének gyarapodó értékeit. Érdemes a korszak történetével foglalkozni, hiszen a kiegyezést követő évtizedek, majd a századforduló időszaka a gazdasági, a társadalmi és a kulturális fejlődés tekintetében Magyarkanizsa – és valamennyi délvidéki város – leggazdagabb korszakának tekinthető. Ó-Kanizsának – 1902 májusától Magyarkanizsa, 1908–1914 között rendezett tanácsú városnak – később csak Kanizsaként emlegetett Tisza-parti településnek gazdag történeti irodalma van, Appel Ede adorjáni plébános 1886-ban Szabadkán megjelent Ókanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése című könyvében elsőként foglalta össze a város múltjára vonatkozó legfontosabb ismereteket, mellette a száztíz évvel később megjelent Kanizsa monográfiája I. (Az ősidőktől 1848-ig) (1995) nyújt biztos támpontokat a történelmi tájékozódáshoz. Fejős Sándor könyve tehát a megjelenése pillanatában az ismeretek gyarapítását ígérte az olvasóinak.
Könyvének legszínesebb fejezete A fürdőkultúra elterjedése a dualizmus kori Magyarkanizsán, melyben a szerző a máig ismert és kedvelt gyógyfürdő létrejöttének történetét foglalta össze. A délvidéki fürdőkultúra történetének áttekintésekor Fejős Sándor kiemelte: a magas hegyek csodás forrásaival ellentétben a síkvidéken főleg a mocsarak, lápok, illetve a tavak vize és iszapja adott alapot a gyógyulásra. A Délvidéken a legkorábban alapított gyógyfürdő a palicsi volt, amely már 1815-től működött. A XX. század első éveiben ártézi kútjai gyógyhatásának fölismerése emelte a Magyarkanizsai Csodafürdőt a nevezetes magyar fürdővárosok sorába. A közeli Járáson, a viszonylag nagy kiterjedésű kietlen pusztán, ahol a pásztorok nyájaikat, csordáikat legeltették, 1908 májusában Kosár Mihály és Herczeg Lajos hódmezővásárhelyi mesterek ártézi kutat fúrtak, melynek 273 méteres mélységéből percenként 82 liter víz tört a felszínre. Hamarosan az is kiderült, hogy a 27,5 Celsius-fokos lúgos-bikarbonátos, hipotermikus gyógyvíz kiválóan alkalmas reumatikus megbetegedések, illetve gyomorpanaszok gyógyítására. Grünfeld Herman, a város jeles polgára vállalta a Csodakút vizének a Népkertbe való levezetését és egy modern gyógyfürdő felépítését. Neki köszönhető, hogy a Magyarkanizsai Csodakút Ártézifürdő Részvénytársaság 1913. május elsején megnyitotta a gyógyfürdőt. Az üzem egészségügyi felügyeletét dr. Dömötör Miksa városi főorvos látta el.
Ennél lényegesen kevesebbet árul el a történelmi fejlődésről a Művelődés és kultúra a dualizmus kori Magyarkanizsán című fejezet. Azon túlmenően, hogy „az 1868-as népoktatási törvény rendkívül pozitív hatást gyakorolt Ókanizsa nagyközség oktatásügyének fejlődésére”, kevés részletet ismerhetünk meg a város iskoláinak történetéről. Mert kevésnek vélem a megállapítást, miszerint 1868 és 1886 között Ókanizsán a tanítók száma a kétszeresére emelkedett, vagy hogy 1893-ban megalapították a hatosztályos polgári fiúiskolát „amelynek keretében a tanulók a latin és francia nyelvet is elsajátították”, hogy 1897-ben már négy ipari és kereskedő tanonciskola működött a városban, s hogy az 1901-ben megnyílt Haynald Leánynevelő Intézet jelentős mértékben hozzájárult Ókanizsa dualizmus kori oktatásának fejlődéséhez. Nem bővíti az olvasó történelmi ismereteit az sem, hogy „az önkormányzat 1895 decemberében 40 pár csizmát adományozott a szegény sorsú gyereknek”. Ókanizsa iskoláinak rövid és felületes leírásában sehol egy történet, sehol egy kiváló pedagógus vagy tudós tanár pályájának, munkálkodásának leírása – amihez persze az iskolák rendszeresen megjelenő évkönyveinek az ismerete is szükséges lett volna.
De nem kapok ennél többet A helyi sajtó megjelenése című sajtótörténeti értekezésnek szánt fejezetből sem. A szerző hangzatos megfogalmazása szerint munkájában „követve Gyáni Gábor újfajta társadalomtörténeti szempontú vizsgálódásainak aspektusait – a hagyományos, leíró, kizárólag a tartalomra koncentráló és ezáltal a kulturális kontextust figyelmen kívül hagyó vizsgálatot kiegészítve az értelmező, analitikus megközelítés módszerével” igyekezett bemutatni a helyi sajtó társadalmi szerepét. „A módszer lényege – folytatja a szerző –, hogy nem pusztán az újságra mint végtermékre koncentrál, hanem az előállítás folyamatában részt vevő vállalkozók (kiadók), a szerkesztők, valamint a szerzők céljait, továbbá az olvasóközönség társadalmi bázisát, illetve kulturális, szociológiai hátterét is prezentálja.” Fejős Sándor ezt a kötetében a 12. és a 137. oldalon kétszer is elmondja. Az olvasó azután ebből mindösszesen annyit tud meg, hogy a Kanizsai Újság 1910–1915 közötti lapszámainak „második és harmadik oldalán a vegyes tartalmú Hírek című rovatban vezércikkek, tárcák, irodalmi művek (29%) [ami eleve lehetetlen – M. F.], illetve rövidhírek (71%) kaptak helyet. A hírek döntő többsége helyi témákat dolgozott fel (82%), ugyanakkor regionális, országos és külföldi vonatkozású eseményekről elvétve (18%) informálták az olvasóközönséget. A híranyag (3264 db) fele (50%) a közélettel kapcsolatos kérdéseket taglalta, ezenkívül a bulvár (15%), a gazdaság (12,5%), a hadsereg és háborús események (10,6%), illetve az egészségügy (4,7%) témaköréhez köthető anyagokat közölt. A fennmaradó tárgykörök (sajtó, rendőrségi ügyek, egyház) és a reklámok a híranyag 7,8%-át tették ki.” (147. oldal) Ebből, és a Kanizsai Ellenőr 1911 és 1918 közötti évfolyamainak hasonló „elemzéséből” a szerző arra a következtetésre jutott, hogy „a vidéki sajtó viszonylag gyenge színvonalát három tényező befolyásolta: kevés volt a nívós újságíró, a mikrokörnyezet eseményei szűkösnek bizonyultak, továbbá túlsúlyos maradt az egzisztenciális kérdésként felmerülő politika”. A délvidéki magyar sajtóról – a Fehértemplomi Lapoktól (1885), a Magyar Aldunától (1897–1898) és Fehértemplom és Vidékétől (1910–1918) kezdve, a Pancsova és Vidékén (1887–1892), a Pancsovai Újságon (1897–1901), a Határőrön (1892–1917), a Titel és Vidékén (1905), a Csajkáson (1908–1917), a Zsablya és Vidékén (1910–1913) át Zombor hat ismert lapján keresztül az Óbecse és Vidékével (1888–1918), az Ó-Becsei Közlönnyel (1896–1899) és az Óbecsei Hírlappal (1906–1912) bezárólag – elmondható, hogy a lapok változó színvonalon ugyan, de maradéktalanul, szándékaiknak megfelelően teljesítették küldetésüket, írásaikból az olvasó hangzatos elméletek gyártása nélkül is megbízható képet alkothat a kiegyezéskori Délvidék mindennapi életéről. Hasonlóan hiányos a kötet A közművelődés mozgatórúgói – A társadalmi egyesületek című fejezete is. Fejős Sándor a Magyarkanizsa művelődéstörténete (1867–1918) című könyvében fölöttébb elnagyolt képet festett a város dualizmuskori történetéről.
