Sajátos töprengésre szólítja olvasóját Sándor Zoltán a szabadkai Életjel kiadásában 2020-ban megjelent Korunk lenyomata című, olvasmányairól számot adó kötetével, nem véletlenül jelzi alcímével is: munkája Könyv az olvasásról. Napjaink vajdasági magyar irodalmának legfelkészültebb kritikusa, irodalomelméleti tudósa korunk vers, elbeszélés, regény és történeti-elméleti irodalmának olvasásakor az irodalom hagyományos értékeinek jelenlétét, továbbélési lehetőségeit kutatja. Teszi ezt a szerző a posztmodern kor, az idegen kánonok látványos csődje utáni támaszkeresők nem titkolt reményeinek teljes arzenáljával. Számára az irodalom a hagyományos értékek szerint megmaradt a társadalmilag, politikailag és történetileg meghatározott emberi sorshelyzetek föltárásának és fölmutatásának a világa, ahol a történetek rendjén és rendszerén belül a lélek és a szellem morális értékek és törvények kihívásaival szembesül. Azért tekinti a Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Sütő András, Markó Béla, Koncz István, Vári Fábián László és Gion Nándor művei felett töprengő Elek Tibort az Irodalom és nemzeti közösség című kötete olvasásakor az értékpluralizmus szószólójának, mert a szerzőjük „azon kritikusok és irodalomtörténészek sorába tartozik, akik a magyar irodalom egészére igyekeznek összpontosítani, azon középutasok közé, akiknek hangja sokszor halknak tűnhet az egymásnak feszülő úgynevezett balliberális és nemzeti kánon képviselőinek hangzavarában, de akinek megállapításai, a politikai csatározásokra alkalmas sematikus leegyszerűsítésekkel ellentétben hosszú távon is érvényesek maradnak”. Más szóval: az olvasó katartikus élményei nyomán visszatér az irodalom és a művészetek morális rendjének boltozata alá.
Nem véletlen tehát, hogy az irodalomról szóló írásaiban Sándor Zoltán kiváló érzékkel emeli ki a történeti regények jelentőségét. Számára Kováts Judit Megtagadva című regénye a hitéből kiábrándított, reményét elveszített, emlékeitől megfosztott ember „vádirata a történelem, a zsarnokság, a múlthamisítók, a hallgatásra kényszerítők, a mindenkori hatalom haszonélvezői ellen”. A szerző levéltárosként tanúkkal és visszaemlékezőkkel készült interjúk alapján dolgozza fel a védtelen civil lakosság szenvedésének történetét, a háború hátországának tragédiáját. A rablásokról, gyilkosságokról, fosztogatásokról, erőszakról szóló regény a kiszolgáltatottság bemutatásával az erkölcsi felelősség elvonatkoztatása nélkül arra figyelmeztet, hogy változatlanul időszerű és szükségszerű a múlttal való szembenézés. Munkája folytatásaként a szerzőnő Elszakítva címmel megírta a csehszlovákiai és magyarországi jogfosztottságról, vagyonelkobzásról, koncepciós perekről és az internáló táborokról szóló, 1945 és 1953 közötti korszak történetét is. Olvasója számára megkerülhetetlen tanulság: „a háborús bűnösök általában nem valaki mások, hanem azok itt élnek közöttünk” – fogalmazta meg Sándor Zoltán. Az ártatlan emberek ellen elkövetett bűnökről-bűntettekről szól Závada Pál Egy piaci nap című regénye is, melyben az 1946. június 21-ei kunvadasi antiszemita pogrom történetét dolgozta fel, továbbá Dragomán György A fehér király című, a kommunista múlt borzalmait bemutató regénye, melynek hősei ugyancsak a megalázottsággal, a félelemmel, a kiúttalansággal, a fájdalommal szembesülnek, Máglya című regényének lapjain pedig „folyton feldereng a múlt lezáratlanságának kérdése, gyász, fájdalom, bosszúvágy egyaránt generálja a jelenben zajló »történelmi« eseményeket”. E művek olvasásakor fölmerül a kérdés: mit kezdjen a túlélő a lelkében fölgyülemlett gyűlölettel?
Végel László Neoplanta, avagy az ígéret földje című regényében az olvasó ugyancsak olyan vidéken jár, ahol minden népnek, minden embernek megvan a saját megalázás-története. Neoplanta földje az a vidék, ahol „az elhasználódott eszmét mindig egy újabb váltja fel, és azzal összhangban zajlik a történelem oktatása, és a körülöttünk lévő társadalmi történések megítélése” – mutatott rá Sándor Zoltán. A regény legfontosabb alapkérdése pedig: ha az ember az évtizedek során rendületlenül hitt egy eszmében, amelyről később kiderül, hogy hazug volt, „akkor vajon az ember is hazugságokban élt önmagával szemben”? Végel László Újvidék történetének elmesélésével a valamikori Jugoszlávia társadalmi-politikai történetének egy részletét mutatja be, „magyarázatot kínálva arra”, ami később, a véres délszláv háborúk idején történt.
Tompa Andrea Omerta – Hallgatások könyve című regénye felett tűnődve mutatott rá Sándor Zoltán: „a minőségi próza nemcsak tájékoztat egy korról, hanem érzékelteti is olvasójával az adott időszakot, tények halmozása helyett hús-vér embereket tár elénk, erényekkel és jellemhibáival egyaránt rendelkező embereket, akiknek nem adatott meg, hogy hosszasan elemezzék a társadalmi állapotokat, azt, hogy hogyan hatnak ki a politikai változások a mindennapjaikra, nekik mindenek előtt élni kell benne, alkalmazkodva a kor kihívásaihoz, vagy lázadva ellenük”. Tompa Andrea könyve „ékes példa arra, hogyan lehet a művészet nyújtotta eszközök által rekonstruálni egy kort úgy, hogy az egyszerre legyen izgalmas, ismeretterjesztő és hiteles, művészi erejénél fogba pedig megrázó olvasmány”. A magyar történelem, a nemzeti múlt nagy eseményeinek determinizmusa teszi egységessé a Kárpát-medence magyar irodalmát. Sándor Zoltán kellő határozottsággal mutatott rá: amíg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt a kérdés, hogy „a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások, vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok alapján szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül”. Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyve kapcsán azonban hozzáteszi: a kommunista ideológia bezártságának fölszámolása után „sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűddel rendelkezik, ami sajátossá teszi a magyar irodalmon belül”. Sándor Zoltán irodalomról szóló írásaiban nemzeti történelmünk visszanyerte meghatározó jelentőségét az önmagunkról történő gondolkodás tekintetében.
