Mostanában kényszerű bezártságomban mást nemigen tehetek: régi utazók nyomába szegődök, pártfogásukban reménykedve, és vigaszt keresve a régi Magyarország fölülmúlhatatlan szépségeinek élvezetében. Még sohasem csalódtam, ha a XIX. század végi, XX. század eleji diákok tavaszi kirándulásai nyomán megfogalmazott élménybeszámolókhoz fordultam, mindig magával ragadott az őszinte rácsodálkozás, amellyel az ifjúi lélek az iskolai leckék után a valóságban is fölfedezte a történelmi események színtereit. Így történt ez most is, amikor a kiváló tanár és néprajztudós, Kolumbán Lajos A Délvidéken és az Aldunán című, 1911-ben megjelent könyvét vettem a kezembe. Kolumbán Lajos 1875. december 18-án a Kovászna megyei Olasztelek faluban született, Liptószentmiklóson eltöltött pályakezdő évei után, Késmárkon, ezt követően Székelyudvarhelyen volt tanító. A trianoni döntés után 1921-től Zemplén, majd 1928–1937 között Borsod vármegye tanfelügyelője volt, mígnem azután 1940-ben nyugdíjba vonult. 1958. március 14-én halt meg Budapesten. A történelem és a néprajz iránti érdeklődésének ékes bizonyságai A hétfalusi csángók a múltban és a jelenben (Brassó, 1903) – melyet a néprajztudomány a hétfalusi csángók életéről szóló, első jelentős összefoglalónak tekintett –, A Barcaság és népe (Budapest, 1906) és A magas Tátra hazájában (Budapest, 1909) című munkái.
A Délvidéken és az Aldunán című könyvében a késmárki polgári iskola diákjainak kisebb „zenekara", nevezetesen: Czimbalmos Pali, Trombitás Gyula és Dobos Gyuri – akik egyébként „rendes, egyszerű gyermekek voltak" – két gondos apa, Czimbalmos református lelkész és Dobos mérnök úr vezetésével dél-magyarországi kirándulásra utaztak. Június 30-án korán reggel, erős vászonruhába öltözve, hátizsákkal és turistabottal fölszerelve, a késmárki állomáson szálltak vonatra. Csodákra nyitott tekintettel nézték, amint „a felkelő nap rózsaszínű sugarai beragyogták a Tátra csúcsait. Az illatos fenyő határán fölül a mohos szürke sziklák már levilágítanak a völgybe; míg alul még kékesszürke a távoli erdő; nincs ott még teljes virradat." A Poprád széles völgyében utaztak, majd Iglónál befordultak a Hernád szűk völgyébe, ahol azután Kassáig zakatolt velük a ki hegyi vonat. Arad volt a kirándulók első megállója, ahol megilletődve hajtottak fejet a szabadságharc vértanúinak emlékműve előtt.
Útjuk folytatásaként, Temesvár felé robogva Czimbalmos lelkész úr a Temesi bánságról beszélt az ifjaknak, elmondta: az ország olyan kiválóságai viselték e méltóságot, mint Hunyadi János, Hunyadi László, Szilágyi István és Kinizsi Pál. Az utolsó temesi gróf Losonczy István volt. 1716-tól immár osztrák tartományként, temesi grófság helyett temesi bánság lett. Mercy gróf, tábornagy, akkori katonai kormányzó 1719-ben készített tervei alapján Temesvárt hatalmas falakkal vette körül, s a falakon belül fölépítette az ország egyik legszebb városát. Amellett szabályozta a Temest és a Bégát is. Mária Terézia 1778-ban azután teljesítette a nemzet kívánságát, fölszabadította a déli megyéket a katonai uralom alól, s visszacsatolta azokat a magyar birodalomhoz. Akkor lett Temesvár a sokféle nép által lakott Délvidéknek a központja.
A kirándulók vidám társasága a vonaton megismerkedett Jankovácsi Milán dettai igazgató-tanítóval, aki meghívta őket a házába. Dettán másnap részt vettek Gyorgyevics Péter családi ünnepén, a szláván. A vendéglátó tanító elmondta, ez igen komoly és méltóságos ünnep a szerb nemzetiségű lakosság között. Minden háznak van védőszentje, s a család az évből egy napot ennek szentel. „Ilyenkor nagy lakomát ülnek, amelyre minden jó ismerőst meghívnak. Meghívják a papot is, aki viaszgyertyát gyújt, és tömjénnel megfüstöli a finom ételekkel tele rakott asztalt. Lakoma előtt és után imára térdel az egész vendégsereg, vallásos énekkel és imával dicsőítik a ház védőszentjét." A Délvidéken az a szép és különös, hogy sokféle nemzetiség lakik. A magyarokon kívül Dettán ugyan kevés a szerb, de a környéken németek, oláhok, bolgárok is laknak. Az oláhok a török hódoltság idején jöttek a vidékre, előtte az Érc-hegység havasain voltak pásztorok. Ők a Délvidék legigénytelenebb népe, zömök, kistermetű emberek, ruházatuk azonban festőien szép. Babonás hitűek, haladás után nem igen vágyakoznak, nyelvükhöz viszont fölöttébb ragaszkodnak. A németek is jövevények a temesi bánság vidékein, ahová a török hódoltság után telepítették őket. A szerbek szintén „szorgalmas és erkölcsös emberek, de sokkal szilajabbak, hevesebbek, mint a németek". Az oláhokhoz hasonlóan, ők sem szívesen tanulnak magyarul. Ősi hangszerükön, a guszlán az énekesek hősi szerb regéket és történeteket énekelnek.
Elbúcsúzva vendéglátóiktól a késmárki csapat Versec felé folytatta útját. A távolból látni lehetett a Várhegyet, rajta a rom egy római őrtoronynak a maradványa. A Delibláti homokpuszta a Duna és a magyar Alföld találkozásánál terül el. A Fekete tenger felől érkező szél, a Kossava végigszáguld a román síkság fölött, ám amikor az Al-Dunához ér, égnek meredő hegyekbe ütközik. „De a szél azért szél, hogy magának utat keressen", a Duna völgyén át nekidühödve, „mintha fújtatóból nyomnák", tör az Alföld felé. Váratlanul gyönyörű kilátás nyílott a mély völgyben elterülő, gyümölcsös erdővel övezett Vöröstemplom falucskára, ahonnan mindössze néhány percnyi utazás után Fehértemplom házai is feltűntek. Czimbalmos lelkész úr elmondta, a szabadságharc idején a város és a vidék idegen ajkú lakossága a magyar nemzettel tartott. Az osztrákokhoz állt szerb bandák vezére, Bobulits, azt üzente a fehértemplomi honvéd csapat vezetőjének, Maderspach Vilmosnak, hogy ő „tulajdonképpen nem is magyar, hanem német, dobja hát el a magyar zászlót, s lépjen be közéjük". Ütközetre került sor, melyben Maderspach vitéz serege legyőzte az ellenséget, de drága volt ám a győzelem, „közel száz honvédnek vére festette pirosra a csatateret". A hősök emlékét Fehértemplomban márvány obeliszk őrzi. Amíg ezt a lelkész úr elmondta, a Néra magasan épített hídján áthaladva vándoraink elhagyták Temes vármegyét, és Krassó-Szörény megyébe lépve, hamarosan megérkeztek Báziásra.
