Mélységes-mély döbbenettel olvasom a Magyar Szóban a politikusaink és közéleti szereplőink Szabadka belvárosának klasszikus értékei megőrzéséért folytatott elszánt küzdelméről szóló beszámolókat, s olykor azon kapom magamat, érveket sorolok magamban a pompás városháza és az időben hozzá csinosodott környezete szépsége és történeti jelentősége mellett. Én 1985–1988 között mindösszesen három évig éltem a városban, és ez felettébb kevés ahhoz, hogy szabadkaivá válhattam volna, de elegendő ahhoz, hogy történelmi ismereteimet utcákhoz, terekhez, épületekhez, mindenekelőtt és mindenekfelett azonban Szabadka kiváló embereihez tudjam kötni. Én még annak a városnak élveztem a csodáit, amelynek az irodalomtörténész Dévavári Zoltán, a régész Szekeres László, a levéltáros Magyar László és a könyvtáros-bibliográfus Szentgyörgyi István lépte az utcáit, s akik találkozásaink alkalmával kérésemre régi történeteket meséltek. Az ő kötetekbe foglalt munkáik által ismerhettem meg Szabadka sok-sok évszázados múltjának nemzeti történelmünkhöz fűződő eseményeit is.
A Gombkötő utca (Fotó: Gergely Árpád)
Szabadkai éveim során különös szerepe volt a Gombkötő utcának, annak a városházára kifutó, közepén kis ívben meghajló, csöndes oázisnak, amelyben akkor talán még gépkocsi sem járt, s ezért a mainál levegősebb, áttekinthetőbb és meghittebb volt. Abban a glédicsek mögötti szürke, emeletes épületben, az első vagy a második emeleten élt Herceg János Zsófi leánya, s ha a jeles írónknak Szabadkán akadt dolga, néhány napot ebben a pompásan berendezett lakásban töltött. Én pályám elején, frissen bukott újságíró voltam, s kellő tisztelettel tekintettem arra az íróra, aki az 1983-as, az Új Symposion szerkesztőségével történt politikai leszámolás idején nagyon határozottan állt ki a fiatalok mellett. Könyvtárosi munkám hozott össze vele, hiszen Herceg János egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy bekopogjon a városházával szembeni barokkos épület ajtaján. Az akkoriban rendezett Oláh Sándor képeinek gyűjteményes bemutatását jó volt vele együtt nézni, hiszen a neves vendégünknek szinte minden egyes festményről volt mondanivalója. Később ez – az én nagy örömömre – úgy alakult, hogy délutánokat tölthettem a Gombkötő utcai lakásban, ahol az író rendre a szabadkai ismerőseivel beszélgetett. A beszélgetés persze igen egyoldalú volt: én az ifjú éveiről, és bizonyára a Kalangyáról és Szentelekyről kérdeztem őt – esetleg a korabeli újságokról –, és ő boldogan emlékezet. Ha a múltról, az ifjúkori éveiről beszélt, arca ragyogott, a tekintete sugárzott, és hatalmas lendülettel kerekedtek ki a történetek. S mert tudta, hogy óbecsei vagyok, nagy kedvvel mesélt Cziráky Imréről és Draskóczy Edéről, aki az ő, és a kortársai számára csak a Duci volt. Akkoriban kedvelt olvasmányaim közé tartoztak a Két világ (1972) és az Előjáték (1975) című emlékiratai, kérdéseim nyomán ő történeteket mesélt a Bácsmegyei Naplóról és a pécsi emigránsokról, Haraszti Sándorról és Szegedi Emilről, beszélt Szirmai Károlyról, Radó Imréről, Havas Károlyról és másokról, mert az író soha nem ért a történetei végére.
Egy alkalommal mire megérkeztem, töpörödött kis ember ült az asztalánál, első pillantásra látszott, hogy régi ismerősök, akik ritka találkozásaik alkalmával örömmel idézték föl közös emlékeiket. 1986 vagy 1987 nyara lehetett, a Gombkötő utcai épület földszinti sörözője nyitott teraszának asztalait korsókkal a kezükben, a hőség elől enyhülést kereső emberek ülték körül. Herceg János és vendége, az ifjúkori barát, Hock Rezső, akit ismerősei csak Muxyként emlegettek, a nagyothallók fokozott hangerejével sorolták a kommunista rendszer bűneit, el-elmerengve a régi idők fölött rendre elismételték: ugye János, annak idején mi nem ilyen világot álmodtunk magunknak?! És a „szemét kommunistákat” név szerint említve sorolták az elhibázott rendszer bűneit. Én rémületemben szerettem volna legalább az ablakot becsukni, de mozdulni sem tudtam a meglepetésről.
Azóta pótoltam akkori ismereteim hiányát, és a Két világ fejezeteiből megtudtam: Herceg János és az ugyancsak zombori születésű Hock Rezső korai éveik egy részét együtt töltötték Budapesten, ahol gyakran megfordultak a baloldali ifjak társaságában. Mi több, Muxy már akkor szorosan a szocdemekhez tartozott, olyannyira, hogy 1928 majálisán a Bartha Miklós Társasággal együtt vonultak a Nagykörúton, ahol a rendőrség kardlappal ugratta szét a harsány tömeget. Nem csoda hát, hogy sokat tudott a földalatti mozgalomról. Muxy egyébként Pécsre járt jogot tanulni, s ha Pesten tartózkodott, Aszlányi Károllyal lakott együtt a Váci utca és a Szerb utca sarkán. „Micsoda balkáni pasasok vagytok! – szólt rájuk egyszer megbotránkozva a szobatárs, olvasom az emlékiratban –, mert Muxyval úgy jöttünk haza estefelé a Szerb utcán, hogy két szólamban és hangosan énekeltük, talán a hazavágyódást is csillapítva: Devojčica ruže brala, pa je zaspala.” Muxy kocsmáros-gyerek volt, de rosszul lett a bortól, ha valahol inni kellett. Egyszer azután a Szelencsében a Szervezett Munkás egykori szerkesztőjénél jártak (?), akinél a novellista első kötete megjelenésének a támogatását kérték. „A kötet nyomdakész állapotban volt, Muxy címlapot is rajzolt neki: Hat ló negyven ember, ez lett volna vörös betűkkel a címe” – olvasom a Két világ lapjain, s azon gondolkodom, ez lett volna később a Kalangya kiadásában megjelent Viharban című kötete? Herceg János Előjáték című könyvében egyébként megjegyezte: „Baloldalinak éreztem magam, ha nem is írtam a Hídba.” Annál inkább a Szervezett Munkásba, ahol Mayer Ottmár, Somogyi Pál és Mikes Flóris társaságában tettek kísérletet a magyar parasztság nyomorának megszólaltatására. „Zs. – Keck Zsigmond – akkor egy külön kis szellemi áramlat központjában állt” – emlékezett a kettejük között csak Zsigának emlegetett pályatársra Herceg János, s hozzátette –: Kisebbségi és szociális tendenciák tolultak előtérbe nálam, a riport friss izgalmával, s a falukutatás felfedező szándékával.” Azon az emlékezetes délutánon, ott, a szabadkai Gombkötő utcában, a régi harcostárssal, Muxyval folytatott eleven és derűs beszélgetés során erről esett szó közöttük, s én harmincöt év múltán is biztos vagyok benne, hogy a tavaszi virradatok előtt, régi emlékeket idézve, ők ketten ma is meglépik a glédicsek alatti kövezetet.
