Az amerikai dél kegyetlen hétköznapjaiba kalauzol bennünket Cormac McCarthy 1973-ban megjelent Isten gyermeke című regénye. A magyarul a Magvető Kiadó gondozásában az idén megjelent mű cselekménye a Tennessee állambeli Sevier megyében, az Appalache-hegység vidékén játszódik a múlt század hatvanas éveinek elején. Főhőse a huszonhét éves Lester Ballard, akiről annyit lehet tudni, hogy szülei egyetlen gyereke, édesanyja korán lelépett, édesapja pedig felakasztotta magát, amikor ő kilenc-tízéves volt. Azok, akik ismerték, azt mondják róla, hogy az apja halála után már sose volt rendben. A regény elbeszélője a következőképpen jellemzi: „Igen magának való ember. A Kirbyhez igyekvő piások szokták látni őt az úton éjjel, görnyedten és magányosan a kezében lógó puskával, amitől mintha képtelen lett volna elszakadni. Sovány lett és megkeseredett. Néhányak szerint bolond. Baljós csillag uralma alá került.” Bírósági végzés betartásának elmulasztása, nyilvános zavarkeltés, súlyos testi sértés, nyilvános részegeskedés, nemi erőszak, sorolja a seriff Ballard vétségeit, arra célozva, vajon mi lehet majd a következő. „Vagy kitalál magának egy másik életvitelt vagy talál magának egy másik lakóhelyet hozzá valahol a világban” – javasolja neki, de a fiatalember mindkettőre egyaránt képtelen. Folyamatos tartozásokkal küszködve tengődik, gyűjtöget és vadászik, puskával a kezében járva a vidéket magában beszél. Miután kigyullad a ház, amelyben addig meghúzta magát, egy barlangba vonul a hegyekben. Életvitele a maga törvényszerűsége szerint sodorja a társadalom peremére, egy téli reggelen történt felfedezés pedig gyökeresen megváltoztatja az életét, ahonnan többé nincs visszaút.
Lester Ballard kívülállósága nyilvánvaló, az egyetlen kérdés ezzel kapcsolatban csupán az, hogy ehhez az állapothoz mekkora mértékben járult hozzá a környezete. Kétségtelen, hogy a fiatalember már gyerekként is problémás volt, a regény lapjain ezt több ismerősének a visszaemlékezése is alátámasztja, ugyanakkor az is tény, hogy kiközösítettnek számít, amit folyamatosan érzékeltetnek vele, amikor például belép a templomba, a lelkész egy pillanatra elhallgat, és az is tény, hogy közösségi, szellemi és emberi mélyrepülése akkor veszi kezdetét, amikor elárverezik a feje fölül a házát. Ettől a pillanattól kezdve visszafordíthatatlanul sodródik a bestialitás és az őrület felé. A társadalmi állapotok kapcsán el kell mondani, hogy ebben a regényben nyomokban sem található semmi abból az Amerikából, ami először eszünkbe juthat, amikor a hatvanas évek és Amerika szóba kerül, mint például a hidegháború, a hippi mozgalom vagy a polgárjogi törekvések, ebben az Amerikában nyomor és szegénység van, állandóan küszködni kell a túlélésért, a bibliás hadoválások ellenére laza erkölcs uralkodik, az afroamerikaikat pedig egyszerűen csak niggernek hívják. Itt él a szeméttelepes, aki kilenc lányt nemzett és a nevüket egy régi orvosi szótárból nézte ki, amit maga guberált ki a szemétből, akárcsak az öreg Gresham, aki a felesége temetésén búcsúbeszéd helyett elénekelte a Csirkeszar bluest.
Cormac McCarthynak már e korai regényében felsejlenek azok az erényei, amelyek korunk egyik legjelentősebb amerikai írójának a szerzői védjegyét képezik: az amerikai déli államokban uralkodó viszonyok szikár megjelenítése, egy kegyetlen világról árulkodó posztapokaliptikus állapot sejtetése, az ember erkölcsi mélyrepülésének moralizálástól mentes taglalása, akárcsak a szerző bravúros nyelvezete. A McCarthy-regényekben felelevenedő világ teljes fokú megéléséhez és átéléséhez nagymértékben segítségünkre van az író egyedi stílusa, amit a sallangoktól lecsupaszított mondatok szuggesztivitása, a sokszor központozás nélküli mondatvezetés, a tagolatlan mondatok egyedi hangulata, a rideg párbeszédek és a cselekmény belső monológot mellőző elbeszélése jellemez. A Határvidék-trilógiában (Vad lovak, Átkelés, A síkság városai) és a Nem vénnek való vidékben a szerző egyszerre részvétlen és lírai mondatai nemcsak jelentésükben, hanem a szavak lüktetésében is hűen érzékeltetik a kopár határvidék sivárságát, míg Az út esetében a tárgyilagos megfogalmazások, a sajátos ritmust diktáló, rövid lírai futamok, és végletesen egyszerű párbeszédek egy különös, egyszerre lidérces és meditatív hangulatot kölcsönöznek a műnek. Az elmondottak az Isten gyermeke című regényre is érvényesek. A Tennessee államban uralkodó állapotokról leginkább a helyiek elbeszéléseiből, szóhasználatából, gondolatvilágukról és értékrendjükről árulkodó megnyilvánulásaikból szerzünk tudomást. Ebben nagy segítségünkre van Morcsányi Júlia értő fordítása, amely érzékletesen adja vissza magyarul az amerikai déli államok lakosainak jellegzetes, nem ritkán hibás szóhasználatú beszédét: „…egyet mondok Lesterről. Visszakeresheted a családját Ádámig oszt dögöljek meg ha nem tett túl mindannyiukon. Ez igaz mint a szentírás.”
