A nyolcvanas évek során valamelyik zenei magazinban olvastam az egyik akkoriban népszerű énekesnő kijelentését, miszerint, hogyha politikáról szeretne énekelni, csatlakozna a U2 együtteshez.
Magában foglalja ez a némi malíciától sem mentes nyilatkozat az ír négyes akkori megítélését a zeneiparon belül, harminc év távlatából nézve azonban az idő a fiúkat igazolta: az együttes pályafutását 170 millió eladott lemez, 22 Grammy-díj, több ezer koncert és számos karitatív jellegű akció gazdagítja. Az impozáns karrierhez nyilvánvalóan a politikai véleménynyilvánítást és közéleti üzeneteket felvállaló dalok is hozzájárultak. A U2 tagjai sohasem titkolták érzékenységüket a társadalmi kérdések iránt, és bár sok másik zenei előadó is fogalmazott meg társadalomkritikát és emelte fel szavát bizonyos jelenségek ellen, nyugodtan kijelenthető, hogy zenei berkekben mindmáig a U2 maradt ezen a téren a legaktívabb és legkonzekvensebb.
A Boy című első nagylemezükön már érezhető az a sajátos hangzás, amelyet elsősorban The Edge gitárjátéka és Bono énekhangja határoznak meg, a posztpunk és a puritán rock sajátos egyvelege, ami az évek és évtizedek során folyamatosan változik majd annak érdekében, hogy mindenkor egyedi maradhasson, de nem kevésbé fontos az együttes hangzását illetően Adam Clayton basszusgitáros és Larry Mullen dobos játéka sem. Következő nagylemezük, az October némi spiritualitást hordoz magában, a harmadik War (avagy Háború) címűn már megjelenik a társadalmi kérdések nyílt feldolgozása, a nagylemez Sunday, Bloody Sunday című nyitódala az 1972-es véres vasárnapról szólva, az észak-írországi helyzettel foglalkozik. A War a szélesebb közönség számára is ismertté tette az együttest, a következő stúdiólemez pedig tovább növelte a rajongótábort. Az új kifejezésmódokat kereső, az előzőnél talán kissé visszafogottabb The Unforgettable Fire című nagylemez a hirosimai és nagaszaki atomtámadást túlélők által készített festménysorozatról kapta a nevét (jelentése: A feledhetetlen tűz). Itt sem marad el a politikai üzenet, a korong legismertebb szerzeménye, a Pride (In the Name of Love) Martin Luther King előtt tiszteleg. Mindez 1980 és 1984 között történik.
A Bob Geldof kezdeményezésére az etiópiai éhezők megsegítésére 1985 júliusában szervezett Live Aid szuperkoncert egyik leghatásosabb előadója a U2 volt, sokak szerint ekkor vált az együttes világsztárrá. A közvetítéseknek köszönhetően a koncertet világszerte több mint egymilliárdan látták. A következő évben az Amnesty International megsegítésére szervezett koncertsorozatnak már a U2 számított az egyik legfontosabb fellépőjének. Ebben az évben Bono El Salvadorba és Nicaraguába látogat, ahol közvetlenül megismerhette a polgárháború következményeit. Mindezek a tapasztalatok beépültek az együttes éppen készülődő ötödik albumába, amelyet röviden egyetlen szóval lehet összegezni: a Csoda.
A U2 1987-ben megjelent The Joshua Tree című nagylemeze magában foglalja mindazt, amitől egy zenei albumra egységes művészi alkotásként, s nem zeneszámok egyvelegeként kell tekinteni, még akkor is, ha a nagylemezre került dalok zöme egyenként is külön-külön remekmű. Talán nem létezik másik album – számomra biztos nem –, amely erősebben indulna, a Nagy Hármas – cím szerint a Where the Streets Have No Name, az I Still Haven’t Found What I’m Looking For és a With or Without You – rögtön az elején magába szippantja a hallgatót. Az együttes tagjai sohasem rejtették véka alá, hogy hívő keresztények, ezen a nagylemezen a társadalmi állapotok érzékeltetése során különösen jelen vannak a vallási allúziók, a bibliai motívumok a teljes albumot áthatják. Érezzük, olyan mintha Isten országában járnánk, ahol az álom gyógyszerként hat, s ahol az utcáknak nincs neve. Bádogbarakkokban alvó gyermekek fölött vadászgépek repülnek, szétszakítva a kék eget, a gonosz magját elhintették, s úgy kell üvöltenünk, hogy ne emeljük fel a hangunk. Közben énekeljük halkan: „Az angyalok nyelvén szóltam, mialatt az ördög kezét fogtam, de még mindig nem találtam meg azt, amit keresek”. Sejtjük, Káin fiaival magunk körül, soha nem is fogjuk, akárcsak a bányászváros félelemtől gyötört lakói vagy az elveszett gyereküket hazaváró édesanyák.
A rendkívül sikeres, telt házas koncerteket felölelő turnét követően adták ki 1988-ban a Rattle and Hum című, új dalokat és koncertfelvételeket tartalmazó dupla lemezt, majd mutatták be a következő évben az azonos című koncertfilmet.
A globális népszerűségnek köszönhetően az együttes, mindenekelőtt Bono társadalmi aktivizmusa egyre nagyobb méreteket öltött: az énekes a maga módján próbálta meg felvenni a harcot olyan problémákkal, mint a szegénység, az éhezés, az apartheid, a háborúk, a betegségek vagy a környezetszennyezés, az afrikai államok adósságának leírása érdekében folytatott kampányt, befolyásos világvezetőkkel tárgyalt, koncerteken politikusokat vezetett fel a színpadra. A U2 és Bono politikai ténykedését sokszor és sokan bírálták, egyesek képmutatónak ítélik meg az efféle magatartást, mások pedig a hatását kérdőjelezik meg, hangsúlyozván, hogy az ilyesforma akciók ellenére mit sem javul a rászorultak helyzete. Tény, sokan nem kedvelik Bono politikai tevékenységét és világmegváltó kampányait, ettől függetlenül az énekes One elnevezésű civil szervezete a francia La Croix napilap idén nyári adatai szerint napjainkig 37,5 milliárd dollárt gyűjtött a mélyszegénység elleni küzdelem és a betegségmegelőző projektumok támogatására.
Mindeközben Bono és társai nem felejtették el, hogy kik is ők valójában, és párévenként újabb nagylemezzel lepték meg rajongótáborukat, december elsején lát napvilágot tizennegyedik albumjuk. A kilencvenes és a kétezres években hét stúdiólemezt jelentetett meg az együttes, köztük remekműveket is, mint amilyen az Achtung Baby vagy az All That You Cant Leave Behind, de a huszonöt millió példányban elkelt Jozsuéfát nemigen közelítették meg. Nem csoda, hogy a harmincéves jubileum kapcsán az együttes The Joshua Tree Tour 2017 elnevezéssel az idén egy világturnét szervezett. Nem voltam ott egyik koncerten sem, a berliniről és a párizsiról olvastam élménybeszámolókat, s bár különböző személyek írták őket, különböző nyelven, mintha csak egymással versenyeztek volna az elragadtatásban, egyetértve abban, hogy a Joshua Tree a legjobbat hozta ki a U2-ból, az együttes fellépése ékes bizonyítéka annak, hogy az ír négyes „fényévnyire van legközelebbi kísérőitől”.
A koncertkörút érdekessége, hogy a csapat először játszotta el az albumon található mind a tizenegy dalt, mégpedig abban a sorrendben, ahogyan azok a lemezen szerepelnek. És ezek a szerzemények ma is hatnak: a szeretet fontosságát hangsúlyozó, háborúellenes és társadalomkritikai jellegű zeneszámok harminc év alatt semmit sem veszítettek aktualitásukból, sőt, amikor autokrata politikusok előretörésével a demokratikus vívmányok egyre inkább megkérdőjeleződnek, az emberi jogok naponta csorbát szenvednek, a világ számos táján fegyveres összetűzések dúlnak, valamennyien nap mint nap egy potenciális atomháború fenyegetettségében élünk, s a szívekben mindinkább eluralkodik a közöny, időszerűbbnek hatnak, mint megjelenésükkor.
Néhanapján beteszem a régi CD-t a lejátszóba, s amint felcsendülnek az első gitárhangok, lehunyom szemem, és máris a névtelen utcákon találom magam, végtelen réteken futok, idegen tájakon bolyongok céltalanul, és tudom, még mindig nem találtam meg azt, amit keresek… Isten országában.
