A kiesésre jelölt versenyzők helyet foglalnak egymás mellett a többiekkel szemben, és izgatottan várják a műsorvezető utasításait. A műsorvezető – tisztában lévén a helyzet jelentőségével – drámai hangon, szájbarágó aprólékossággal mondja el a szükséges tudnivalókat a kiosztott feladatról, amelynek sikeres elvégzése hozzásegítheti a versenyzőket a bennmaradáshoz a Házban. Fognak egy lapos és kerek alakzatú kekszet, a homlokukra helyezik, majd hátra téve kezüket, mint az iskolában, csupán arcmozgással, arcizomjátékkal és arcmimikával megpróbálják szájukba csúsztatni a teasüteményt. Akinek időközben lepottyan az arcáról az édesség, egy újabbal folytathatja a játékot. A megmérettetést az a versenyző nyeri, aki legtöbb kekszet fogyaszt el a megadott idő alatt.
Távirányítóval a kezemben a tévécsatornák közti válogatás közben csíptem el a fenti jelenetet az egyik hazai valóságshow-ból. Első pillanatban meghökkentem, mégsem kapcsoltam át, hanem kíváncsian tovább néztem, vajon mi következik. A folytatásban a tévénéző, aki szabadidejét e sokak által körülrajongott tévésztárok produkcióira fordította, párhuzamosan követhette a Házban zajló eseményeket és a stúdióbeszélgetést, amelyben a lelkes műsorvezetőnő nagy beleéléssel faggatta a jelenlévőket a Házban uralkodó állapotokról és a bennlakók között kialakult viszonyokról, különös hangsúlyt fektetve a konfliktusokra és az egymás iránt táplált nemes érzelmekre. A Házban történtekről minden arra érdemeset elmondtam, minden egyéb, amit láttam, az arcon táncoltatott keksz felfalására irányuló törekvés fontosságával vetekszik. Számomra sokkal érdekesebbnek bizonyult a valóságshow-ról szóló talkshow. Mintegy tíz személy ült össze politikusokat, tudósokat és katasztrófavédelmi szakembereket megszégyenítő komolysággal megvitatni a Házban látottakat. Egyikük kilétéről sem volt fogalmam, olybá tűnt az egész, mintha az utca emberét ültették volna be a tévéstúdióba, hogy megossza magasröptű gondolatait a tévénézőkkel. Körülbelül olyan beleéléssel, mint a falusi boltok előtt iddogáló férfiak, amikor megvitatják a focit, a nőket és a nagypolitikát, és mindenki mindenről tudja a tutit.
Kétségtelen, hogy a távirányító a néző kezében van, az ő döntése, hogy a több tíz lehetséges közül melyik csatornát választja, ha megveti az olcsó szórakozást, nézhet komolyzenei hangversenyfelvételt, politikai vitaműsort vagy oktató jellegű dokumentumfilmet is, tény azonban, hogy sok tévénéző gyakran a valóságshow-t választja. Adódik a kérdés: mitől vonzó az ilyen jellegű műsor az átlagnézőnek? A választ talán az önazonosulási lehetőségben kell keresni. E műsorokban könnyen emészthető, sokszor bulvár jellegű kérdésekről van szó, például a bájgúnár lefeküdne a plázacicával, a nő kéreti magát, de gyenge pillanatában elárulta a férfi iránti vonzalmát egyik szobatársnőjének, aki viszont – természeténél fogva – visszaélt ezzel az információval. Ahhoz, hogy erről valaki véleményt formáljon, nem kell ismernie a geopolitikai helyzetet és a tőzsdei mutatókat, nem létfontosságú hozzá jogot vagy orvostudományt tanulnia, nem kell rendelkeznie természettudományi alapismeretekkel, mesterségbeli tudással, netán művészi szenzibilitással. Emellett a szereplők sem tudósok, művészek, politológusok, hanem zömében „egyszerű” emberek, akik nem tesznek egyebet, minthogy „önmagukat adják”, eközben nem ritkán rendezői utasításra vagy önszántukból legalantasabb tulajdonságaikat is kifejezésre juttatva. Az átlagembernek könnyű velük azonosulnia, hisz nem intellektuális vagy erkölcsi bajnokok szerepelnek előtte, hanem esendő lények, olyasvalakik, akik közül az egyik akár ő maga is lehetne.
Miért nem kapcsoltam át? Azt gondolom, ahhoz, hogy kellő képet alkossunk környezetünkről, tudnunk kell, mi minden foglalkoztatja a körülöttünk élő embereket. Időről időre ezért nem árt tájékozódnunk e felől, szükség esetén elmerülni a médiaszemétben, és pszichológiai és szociológiai szemszögből megvizsgálnunk a körülöttünk zajló eseményeket, nehogy az ember hamis társadalomképet vetítve maga elé, túlságosan elidegenedjen a világtól, amelyben él. Kijózanító tapasztalat. Ez korántsem jelenti azt, hogy el kell fogadni a jelenséget, de ahhoz, hogy alternatívát kínáljunk fel helyette, mindenképpen ismernünk kell működési mechanizmusát. Világos, hogy a szellemi befektetést nem igénylő olcsó szórakozás könnyebben befogadható az igényes kulturális tartalmaknál, de lehetséges vajon az első népszerűségét csupán ezzel az egy tényezővel magyarázni, vagy a kulturális követelmény kialakításában szerepet játszik az is, hogy azok, akiknek társadalmi szerepüknél fogva ez lenne a feladatuk, nem teremtik meg a minőségi kultúra iránti igényt? Azon pedig külön eltöprenghetünk, hogy vajon a politikum mennyire számol azzal, hogy lehetséges szavazóinak egy része efféle műsorokon szocializálódott, és a két jelenségnek mekkora az egymásra gyakorolt kölcsönhatása.
Bárhogyan is legyen, egyvalami biztos. Ha valaki pontos választ szeretne adni arra a kérdésre, hogy hol tart száz évvel Oswald Spengler A Nyugat alkonya című műve első kötetének megjelenése után a nyugati társadalom és kultúra, a következő kép leírásával nyugodtan megteheti. Négyen ülnek egymás mellett; valahányan hunyorogva-kacsingatva-grimaszkodva, orrlyukaikat hol kitágítva, hol összehúzva, nyelvükkel pedig szájuk körül arcukat nyaldosva igyekeznek szájüregükbe juttatni egy kerek kekszet; eközben több tízen ujjongva, tapsikolva szurkolnak nekik; a produkciót a fényűző stúdióban szépen öltözött celebek kommentálják; mindezt pedig takaros otthonaikban tévénézők milliói kísérik figyelemmel. Ki tudja, lehet, hogy ez már a szép új világ!
