Könnyen lehet, hogyha a negyvennapos böjt és az ötvennapos választási kampány között kellene választani, igen sokan a böjt mellett döntenének, mert kisebb megpróbáltatásnak tűnik, mint félszáz napig a politikai propaganda „lázában égni”. Az idén ugyanis egybeesik a két testi-lelki próbatétel azok számára, akik érintve vannak a magyarországi parlamenti választásban. És legtöbben érintve vagyunk, ha másként nem, legalább azáltal, hogy magyar tévét nézünk vagy rádiót hallgatunk. Márpedig ömleni fog ránk, „ártatlanokra” az egyik pártot dicsőítő és a másikat szapuló kép és szöveg.
Persze ennél valamelyest derűsebben is tekinthetünk a ma kezdődő választási kampányra, mondván: legalább konkurenciát kapnak az egészségügyi reklámok, illetve: hozzáedződtünk mi már a kampányhoz, hiszen régóta részesei vagyunk, legalábbis a pártharcoknak. Szubjektív megítélésem szerint a múlt év májusára tenném a kampánykezdést, mivel akkor választotta meg az MSZP miniszterelnök-jelöltnek Botka László szegedi polgármestert, hogy azután gyorsan meg is bukjon jelöltként. Innentől az ellenzéki pártok között folyamatos a tárgyalás, a torzsalkodás, az összefogás fontosságának a hangoztatása mellett egymás rugdosása. Helyenként mégis létrejöttek kétpárti (esetleg lesz háromtagú is) koalíciók, például az aprócska Párbeszéd és a tavalyi jelöltállítási melléfogás után meggyengült MSZP között, hogy a korábbi pártjában (LMP) árulónak kikiáltott Karácsony Gergely személyében közös kormányfőjelöltként lépjen elő. A Botka elcsúszásából jól profitált Gyurcsány Ferenc pedig nem régen olyan kampánybeszédet tartott, amelyben kiosztott boldog-boldogtalant: jobb- és baloldalt, s természetesen a kormánypártokat, hogy kiderüljön, egyetlen boldogságot hozó párt létezik: a Demokratikus Koalíció az ő vezetésével. Jóval korábban pedig az egykori miniszterelnök azt hangoztatta, hogyha kormányra kerül a DK, eltörli a magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogát. Mindeközben a legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik megpróbált néppárttá alakulni (nem kis belső feszültséget kiváltva), fűben-fában társat keresett, de frigy nem jött létre, a párt viszont elvesztette identitását, politikai irányvonala kiszámíthatatlanná vált, a többiek nem nagyon tudnak vele mit kezdeni.
A közmédia pedig, amely igencsak kormányközeli, sorra szedi elő az ellenzékiek korábbi hibáit: Vona Gábor pártelnök iszlámot méltató törökországi beszédét vagy másik kijelentését, amelyben a migránsoktól védő határkerítés ellen szólt.
Nagyon vázlatos fölsorolása ez az elmúlt hónapokban lezajlott kampányízű történéseknek, de egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a választási kampány és a korábbi politikai aktivitás között nem lehet válaszvonalat húzni. Jogi szempontból természetesen van jelentősége a kampány hivatalos kezdetének. Ezek közé tartozik például, hogy a médiumok azonos föltételekkel kötelesek közölni (ha közölnek) politikai hirdetéseket, amelyekhez nem fűzhetnek kommentárt; nem kell a rendőrségen bejelenteni a kampánygyűléseket stb. Némi malíciával hozzáteszem: jó tudni, mi hangzik el kampányidőszakban és mi azon kívül, mert ez nagymértékben meghatározhatja a kijelentések valóságtartalmát.
És vajon mi vár ránk az elkövetkező ötven napban? Az unalomig ismételt szövegek mellett bizonyosan új, a konkurens pártok hibáit fölsoroló vagy éppen a pártokat lejárató információk. Biztosra vehető, hogy a Fidesz végig a migrációellenességre építi kampányát, s ebben az Európai Unió, sőt újabban az ENSZ is segíti a bevándorláspárti politikájával: folytatni kényszerül a harcot, ami itthon egyben kampányeszközként szolgál. És segítik ebben szinte az összes ellenzéki párt vezetőinek korábbi migrációpárti megnyilatkozásai. Hatalmas hátrányt jelent viszont ez az ellenzéki pártok számára, mivel a jelenlegi közhangulat mellett még azok a pártok sem merik hangoztatni a bevándorláspárti politikájukat, akik korábban ezt tették, mert ezzel önmaguk alatt vágnák a fát.
Máris tapasztalhatjuk, hogy a kormány nagyobb jelentőséget tulajdonít a külhoni szavazatoknak, mint négy évvel ezelőtt, hiszen folyamatosan regisztrálásra (később természetesen szavazásra) hívja föl a magyar állampolgársággal is rendelkező határon kívüli magyarságot. Persze ez a fölhívás nem jelent pártkampányt, csupán a szavazati jog gyakorlásának a serkentését. Ha azonban tudjuk, hogy a négy évvel ezelőtti választáson a külhoni szavazatoknak több mint 90 százaléka a Fidesznek szólt, és jól ismerjük az azóta kifejtett nemzet- és támogatáspolitikáját, így kevés okunk van kételkedni abban, hogy a külföldi magyarok körében ezúttal is hasonló eredmény születik. Még akkor is, ha esetleg más pártok is szerencsét próbálnak, miként nemrégen tették a szocialisták Erdélyben.
Nyilván az ellenzéki pártoknak is vannak elképzeléseik a győzelemhez vezető útról, bár ez az út igencsak rögössé vált, amikor kiderült – már legalább fél éve –, hogy döntő jelentőségű ellenzéki összefogás nem lesz. Pedig azzal indultak, hogy ezen a választáson más cél nem vezérelheti őket, csak az Orbán-kormány „eltüntetése”. Mindent ennek kell alárendelni. Csak éppen ez megy igazán nehezen, amikor léteznek erős párt- és egyéni érdekek, lesz sok pénz is a kampányra, amit (akár egy részét is) kár volna elszalasztani. Különösen akkor, amikor sokan eleve kétségbe vonták, hogy a Fidesz ezen a választáson legyőzhető. Meglepő is lenne, hiszen a közvélemény-kutatások alapján nyolc éve már folyamatosan a legnépszerűbb párt. Nehéz kampányolni ellene a rossz gazdasági helyzettel, a munkanélküliséggel, a nagy államadóssággal, amikor mindezen a téren nagyon jó eredményeket tudott fölmutatni. A bérek a közszférában is jelentősen növekedtek, hosszú idő után a nyugdíjakat is megemelték… Biztosra vehető viszont, hogy a Brüsszelnek korántsem szimpatikus Fidesszel szemben az „uniós bürokrácia” jókora segítséget igyekszik nyújtani a balliberális „demokratikus ellenzéknek”.
Persze a mérkőzés csak április 8-án lesz lefújva, a győzelembe vetett hit pedig keveset ér a győzelmet hozó szavazatok nélkül. Az elkényelmesedés tehát kockázatot hordoz magában. Mindenesetre, hogyha bármiféle csoda folytán ellenzéki győzelem születne, újabb csodára lenne szükség ahhoz, hogy élet-, avagy működőképes kormány alakuljon. Ha pedig készpénznek vesszük a Fidesz győzelmét, arról sem volna szabad megfeledkezni, hogy minél nagyobb a majdani kormány támogatottsága, annál meggyőzőbben tud föllépni az Unióban is.
