A kortárs szerb irodalom antológiája a szerkesztő, Orcsik Roland által fölállított egyik válogatási elv nyomán egyben nemzedéki antológia is. Olyan szerzők munkáiból válogatott munkatársával, a nagybecskereki Vladimir Arsenićtyel, akik a jugoszláviai polgárháború kitörésének évében, vagy az azt követő esztendőkben lettek nagykorúak. Az 1973-nál meghúzott születési időhatár ugyan kizárja az idősebb szerzőket, viszont egységesíti is a válogatást, hiszen az antológiában szereplő költők és prózaírók egy nemzedékhez tartozóként élték meg a háborút, és következményeit, akár szülőföldjükön, akár szétszórattatásban. Ennélfogva témájuk is közös, az erőszak, a bűn, a kárhozat, az önfelmentés, a gyűlölködés, a megbocsájtás, a megváltozott életkörülmények, az egymásnak feszülés erkölcsi és morálfilozófiai kérdései, a menekülés, a belső és külső emigráció, a múltba vetített fegyveres szervezkedés bukása, a körülmények által befolyásolt gyermeki psziché, a (főként női) szexualitás, a háború által morálisan és gazdaságilag is lezüllesztett ország, „Európa pöcegödre” (Petar Matović) távozásra vagy maradásra ösztönző léttere, a kilátástalanság: „Nézem; innen, ahol vagyok tisztán látszik, / miként öregszünk mi, fiatalok, és nem lesz/ belőlünk semmi” (Milan Dobričić), „Az idő múlik, és semmi sem történik” (Dejan Matić), meg hogy mit tehet az alkotó, írjon-e, vagy némuljon el: „Nyelvünk verstelen” (Dejan Matić), „Írt és nem tudta, hogy a költő ír benne.” (Enes Halilović).
A tematika tehát közös tapasztalatokból fakad, de nem általános, nem egysíkú, miként a szerzők poétikája is szerteágazó, a szövegek zömmel olvasmányosak, érdekesek, váratlan élményekkel szolgálnak, némelyik ugyanakkor szinte történetlabirintusba csalogatja az olvasót. Az alkotói eljárások, stílusok különbözősége izgalmas képet nyújt a kortárs szerb irodalomról, amit a válogatás kettőssége tesz még izgalmasabbá, a kritikus Arsenić ugyanis olyan művekből válogatott, amelyek reprezentatívnak számítanak a szerb irodalomban, a szerkesztő Orcsikot emellett pedig az is érdekelte, hogy ezek közül mi lehet különösen érdekes a magyar olvasó számára, mit érezhet közelinek, vagy éppen idegennek. A belső és külső szempontú meglátás révén harmonizált antológia hitelességét erősíti, hogy csupán olyan szerzők kerülhettek bele, akik eddig legalább három kötettel bizonyították alkotói potenciáljukat és szerzői karakterüket. Szerkesztői szempont volt az is, hogy a gyűjteményekben olyan szerzők szerepeljenek, akik írásait korábban nem fordították magyarra, vagy ha igen, akkor még nem jelent meg magyar fordításkötetük. Műveiket Bakos Petra, Bencsik Orsolya, Benedek Miklós, Lenkes László, Orcsik Roland, Orovec Krisztina, Rajsli Emese és Sándor Zoltán fordították, többségük nem csupán a műfordításban járatos, hanem maga is jeles szerző.
„Nem különös, hogy egyedül csak azok az emberek képesek életet menteni, akik gyilkoltak?” – veti föl az elgondolkodtató kérdést az Egyesült Államokban játszódó elbeszélésében, egy vietnami veterán és egy jugoszláviai polgárháborúban edződött volt katona kapcsolatára épített történetben Vukašin Štreker. A gyilkolás gyakorlatisága és morális elfogadása több szövegnek is sarkalatos ütközőpontja. Srđan Srđić írja egy izgalmas fölépítésű, főszövegből és arra visszautaló lábjegyzetekből szerkesztett elbeszélésében: „annyi embert tudok, akiket megnyomorítottam én is, akiket megnyomorítottunk, sajnáltam is őket, de ez régen volt, a háborúban (ott pedig bármi megtörténhet)”. Az antológia szerint a jelenben és a vágyott békében nemkülönben.
A kötet végén a szerzők eddigi munkásságáról is tájékozódhatunk.
A fordítások minőségét nem tudom elbírálni, hiszen erre nem is vagyok hivatott, másfelől, mert a forrásszövegeket nem ismerem. Néhány helyen viszont más kifejezést használtam volna, mint a fordítók. A fehér medve számomra a szerb nyelvre visszavetítve egyértelműen jegesmedvét jelent, viszont megtörténhet, a forrásszövegben valóban fehér, és nem jegesmedvéről esik szó. A dilemmát relativizálja, hogy végtére egy „ritka ragadozóról” szól a vers. Nem szeretnék besétálni hasonló, magam állította csapdába, fordításelméleti eszmecserébe, hiszen az antológiát úgy olvastam, ahogy azt a fordítók tálalták, és ez nagyon jól sikerült nekik.
A kötet a Tiszatáj Értékmegőrző Program keretében, az Insula Vicina sorozat IV. köteteként készült.
