Hetvenkét perc borzalom

2011. július 22-én és az azt követő napokban Norvégián volt a világ szeme. Aznap követte el Anders Breivik az észak-európai ország eddigi legtöbb áldozatot követelő terrorista akcióját. A szélsőjobboldali nézeteket valló terrorista két támadásban összesen 77 embert ölt meg. Az első támadás Oslo kormányzati negyedében játszódott le, amikor egy autóba rejtett pokolgép robbant a miniszterelnöki iroda és más kormányzati épületek közelében. A robbanás nyolc emberéletet követelt. A másik támadás kevesebb, mint két órával később történt a Munkáspárt ifjúsági szervezetének nyári táborában, a fővárostól 30 kilométerre északnyugatra fekvő, a Tyrifjorden tóban található Utøya szigetén. A rendőrnek öltözött támadó tüzet nyitott a táborlakókra, és 72 percig tartó ámokfutása alatt 69, zömében tizenéves fiatalt gyilkolt meg, még többet pedig megsebesített.

Erik Poppe Utøya, július 22. című műve számos túlélő elbeszélése alapján, fiktív karakterekkel, valós időben igyekszik feldolgozni a szigeten lezajlott tömegmészárlást. A 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az ökumenikus zsűri különdíját elnyerő mű az oslói robbanás hírével kezdődik, majd a színes sátoroktól tarkálló szigetre kalauzolja a nézőt, ahol a társadalmilag érzékeny fiatalok éppen a fővárosban történt bombamerényletről érkező híreket vitatják meg. Eszmecseréjüket lövések zaja szakítja félbe. A fiatalok kezdetben nem tudják mire vélni a dolgot, egyesek azt gondolják, valakik petárdákat durrogtatnak, mások azt feltételezik, hogy a közelben hadgyakorlat zajlik, és olyan elképzelés is elhangzik, miszerint lehetséges, hogy tesztelik őket, vajon hogyan viselkednének vészhelyzetben. Miután azonban felfogják, hogy támadásról van szó, és akár ők maguk lehetnek a következő áldozatok, kitör a pánik és féktelen menekülés veszi kezdetét.

A történet egy fiatal lány szemszögéből kíséri végig a 72 percig tartó ámokfutást. Az elkeseredett Kaja, miközben megpróbálja túlélni a kialakult borzadályt, igyekszik segíteni társain, és a nagy zűrzavarban megtalálni eltűnt húgát. A néző mindvégig fák között kétségbeesetten menekülő, pánikrohammal küszködő és haldokló fiatalokat lát és hall, a támadó mindössze egyetlen pillanatra tűnik fel a távolban. Az alkotók az áldozatokat és a túlélőket helyezték a film középpontjába, a mű kizárólag róluk szól, a merénylőről nem esik szó, arca feltáratlan marad, és a neve sem hangzik el a filmben. Természetesen a fiatalok nem tudhatják azt, amit már mi tudunk, hogy egyetlen támadóról van szó, ahogyan azt sem, hogy miért támadott rájuk. Ők csak a lövéseket hallják és a találatot kapott barátaikat látják, tisztában lévén azzal, hogy ha nem bújnak el kellőképpen a remélt segítség megérkezéséig, akár maguk is a szerencsétlenül járt társaik sorsára juthatnak.

Az Utøya, július 22. cselekményéből kifolyólag egy thrillerhez fogható idegfeszítő alkotás, nem véletlenül nevezték egyes kritikusok „kínzáspornónak”. A nyomasztó érzést csak fokozza, hogy a filmet egyetlen beállításban vették fel, vágás nélkül, a Kaját folyamatosan közelről követő kézi kamera állandóan rezgő képeket eredményezett, aminek következtében a néző mindvégig a sziget erdejében menekülő fiatalok közt érzi magát. Az alkotás valósághatását tovább erősíti, hogy a filmet Utøya szigetén forgatták, a film a támadás 72 percét ugyanannyi idő alatt mutatja be, és a filmben elhangzó lövések száma megfelel a valóságban leadott lövések számának. A film ily módon sajátos dokumentum a 2011. július 22-én történtekről, hiszen az iszonyatot hűen tükröző képek segítségével képes megmutatni azt, amit szavakkal képtelenség érzékeltetni. A film forgatókönyvének a megírását komoly kutatómunka előzte meg, Kaja nézőpontja valamennyi táborlakó nézőpontja egyben, valamennyien hasonló szenvedést éltek át, s ilyen értelemben a fiktív főhősre épülő játékfilm alkalmas az igazság megmutatására, vitatható azonban, hogy a tragédia hiteles ábrázolására való törekvés közepette mennyire lehetséges egy fordulatos, izgalmakban gazdag filmet készíteni.

A film alkotóinak elsődleges szándékuk nyilvánvalóan az volt, hogy a nagyközönség elé tárják azt a 72 perces borzalmat, ami 2011. július 22-én Utøya szigetén történt, azzal a céllal, hogy a szembesülés segítsen megakadályozni egy hasonló szörnyűség bekövetkeztét. Ebbéli törekvésükben egyértelműen az áldozatok és a túlélők mellett foglaltak állást, elmarasztalva közben mindenki mást, akinek bármi köze lehet a történtekhez: a tömeggyilkos támadót, a szélsőséges eszmék hirdetőit, akárcsak a kormányt és a rendőrséget, amelyek nem reagáltak eléggé gyorsan a kialakult helyzetre. Utóbbi tekintetében az Utøya, július 22. politikai alkotásnak is tekinthető, annál is inkább, mert a támadás rekonstrukciójával a modern európai társadalom sebezhetőségére is rámutat.