Stephen King neve világszerte egybeforrt a horror műfajával és az írói termékenységgel. Regényeiből 47 van a birtokomban, de ez közel se az összes. Emellett számos elbeszéléskötetet jelentetett meg, nem fikciós könyvei is vannak, ezekben általában az írásmesterségéről, a horror műfaji sajátosságairól, életének történetéről ír. Számos regényét és novelláját több-kevesebb sikerrel megfilmesítették, ezekben a filmekben gyakran apróbb szerepeket alakít, miként tette ezt előtte Alfred Hitchcock filmrendező. King viszont olvasva az igazi. Nem meglepő tehát, hogy műveit negyvennél több nyelvre fordították le és több mint 400 millió példányban adták el. Ma is aktív, igen termékeny, és a popkultúra első számú írójának számít. Viszont, hol vannak az utána jövők, a horrorszerzők új nemzedéke?
Utánanéztem a Wikipédián, bevallom, nem volt türelmem megszámolni a föltüntetett neveket. Részben azért ment el a kedvem ettől a művelettől, mert a nevek zöme piros betűkkel van föltüntetve, vagyis a születési éven kívül egyéb információ nem fűződik hozzájuk, nem tudhatjuk meg, mit és milyen sikerrel írtak. A kékbetűsek, vagyis a bővebb tájékoztatást tartalmazók, mint például Clive Barker, Dean R. Koontz, China Tom Miéville, Peter Straub munkái magyarul is olvashatók, miként a listán szereplők közül másoké is, például Lincoln Childé, akik mégsem kaptak kék betűket. Ezen hiányosságok miatt örültem meg a huszonöt modern horrornovellát ígérő, Sötétség című, Ellen Datlow által szerkesztett antológiának, aminek angol nyelvű eredetije 2010-ben jelent meg.
A kötet 1984 és 2005 között megjelent elbeszéléseket tartalmaz, megjelenésük ideje alapján sorba rendezve. Ellen Datlow egész életét a sci-fi, a horror és fantasy novellák szerkesztésének szentelte, magazinok és antológiák sora fűződik nevéhez, szakmai munkáját számos díj fémjelzi. Magát nem tartja a téma szakértőjének, sem horrorkritikusnak, bevallása szerint mindössze rajong a horrorért. A válogatást nem tartja a legjobb novellák gyűjteményének, hiszen az adott időszakban születtek jobb és rosszabb elbeszélések, de ki tudná megmondani, hogy melyikek éppen a legjobbak? Ellen asszony úgy véli, hogy szerkesztés közben akár ötven más szerző is eszébe juthatott, ezért saját ízlése mentén válogatott, bár afelől is kétségei vannak, hiszen aki évtizedek során százszámra olvasott évente horror elbeszéléseket, akár hetente új értéklistát állíthatna föl. Az 1984-es esztendőt vízválasztónak tekinti: ekkor jelent meg ugyanis Clive Barker Vérkönyvek hatkötetes novellagyűjteményének első három könyve, ami a következő évben rangos elismerésben részesült, és nyomban kiadták a másik hármat is. A brit író első könyveit Stephen King a következőkkel ajánlotta a közönség figyelmébe: „Már látom a horror jövőjét… úgy hívják: Clive Barker.” Az ő egyik novellája nyitja az antológiát.
Na, ez elbizonytalanított. Emlékezetem szerint eddig egyetlen sort se olvastam tőle, viszont filmjeit megjelenésük idején láttam. Nem állítom, hogy bármelyiket végignéztem volna, indokolatlanul iszamós volt minden a vértől, nem a terror érzelmi hatását vetítették ki, hanem émelygést, undort és hányingert keltettek. A kritika se rajongott ezekért az alkotásokért, noha lekörözték a korabeli B és C kategóriás filmszemetet.
A Barkerrel és társaival jelentkező új hang hamarosan mozgalommá alakult, amit az egyik szerző, David J. Schow viccből splatterpunknak nevezett el. A megnevezés mind a film-, mind az irodalomtörténetben megmaradt, a mozgalom viszont elsorvadt. A közönség borzongásra, nyugtalanságra, félelemkeltésre számított, ehelyett kizsigerelés, brutális kínzások, darabolások, vérpatakok visszataszító képi megjelenítését kapta, amit nem volt hajlandó elfogadni. A darabolós horror egyébként is megosztotta a közönséget. Az egykori splatterpunkok közül a Sötétség című antológiába mindössze három szerző került be, ők is a splatterpunk korszakuk után keletkezett szövegeikkel, amelyek beleilleszkednek az igényes válogatásba.
Nem sorolom föl a kötet szerzőit, nevük ugyanis vagy jelent valamit a magyar olvasó számára, vagy nem. A könyvben viszont mindegyikük életrajza megtalálható főbb műveik és legrangosabb díjaik jegyzékével egyetemben. A huszonöt, magyarul zömmel első ízben olvasható novella ugyanakkor önmagáért beszél. Remek rémtörténetek, amelyek ötvözik a hétköznapiságot a misztikummal, a sci-fivel, a fantasyvel, a hiteles leírást a sejtetéssel, az érzékenységet a brutalitással. Egyenként és együtt is reprezentálják, hogy a peremműfajnak, rosszabb esetben alantasnak tartott horror terén is születik magas irodalom. Valamint, hogy King – aki maga is szerepel a válogatásban – után is van (minőségi) horror. Persze, előtte is volt.
A kín és szenvedés képszerű megjelenítése már Homérosz számára is eszközként szolgált. Gondoljunk csak egyetlen epizódra az Odüsszeiából. A hazatért hős egy furfangos csel során lemészárolja hűséges felesége vagyonéhes kérőit. Egyikőjük Odüsszeusz kimerültsége és nyilai fogyásának reményében érckarddal támad rá, íme, mi lett a sorsa: „De Odüsszeusz lőtt ugyanekkor / s Eurümakhosz mellét csecse mellett verte keresztül / és májába hatolt be a gyors nyíl. Kardja kezéből / hullt le a földre, s az asztalon át maga is lehanyatlott, / meggörbedve bukott le: gurultak a földre az étkek / és kettős kelyhek. Homlokkal verte a földet, / míg ott kínlódott, s közben két lábbal a széket / rúgva, vonaglott; majd a szemére omolt a sötétség.” (Odüsszeia, 22 ének, Devecseri Gábor fordítása) Érzékletes leírás egy világtalan elbeszélőtől.
