Megszokott útvonalamon sétálok, szemerkélő, ám erősödő záporban. Forróság tikkasztja a várost, az eső nehéz párával telíti meg a levegőt. Amint egyre nagyobb és sűrűbb cseppekben hullik a víz – idestova az egész nyár, mintegy természeti jelként, erről szól… –, a kiugró erkélyek alatt egyre csak szaporodnak, gyűlnek az emberek, néhol már kisebb fürtök is kialakulnak.
Mondhatni, magamon veszem észre, hogy nem is olyan vészes – a még nem túl erős – esőben sétálni. Már nem tudnék üzenetet írni a telefonomon, mert annak képernyőjét hamar tönkretenné a víz, ám ez a pár csepp a hajamon, a felsőn és a nadrágon?! Később persze, amikor ruhám már-már teljesen átázott, és valósággal szakad, én is beállok egy terasz alá. Pár perc múltán alábbhagy a zuhé, én pedig folytatom utam – esik, de gyengül, ritkulnak a cseppek.
Egy sarkon aztán érdekes jelenetbe futok. Az eresz alatt egy kutyát sétáltató lány és egy kerékpáros fiú – mindketten 20 körül lehetnek – egymás mellett áll. Szemlátomást nincs közük egymáshoz, ám a cselekvés összeköti őket: bámulják a telefonjukat. Csakhogy már rég nem esik, mi több: hét ágra süt a nap, szárad az út…
*
Talán sohasem volt annyira kényelmes az élet, mint napjainkban. A tényt tetszés szerint felfoghatjuk egy fejlődési folyamat végpontjának, vagy egy adott kiragadott pont (előrehaladott?) állapotának – nézőponttól függetlenül még itt, Közép-Európa és a Balkán határán is vastagon igaz.
Ha jól emlékszem, egy történelmi témájú, tudományos-szórakoztató tévéműsorban halottam anno, hogy egy középkori főúrnak bizonyos mércék alapján körülbelül olyan életkörülményei lehettek, mint manapság egy „jobb” módú hajléktalannak. Elképzelt emberünk nyilvánvalóan a társadalmi ranglétra csúcsán foglalt helyet, és nagyságrendekkel jobban élt, mint szinte mindegyik kortársa, ám a vastag várfalakat – tökéletes szigetelés híján – átjárta a szél, míg nyári hőség esetén nem tudta bekapcsolni a klímát. A mai egészségügyi lehetőségek nélkül sokkal nagyobb valószínűséggl kapott el súlyos betegséget – így átlagosan a mainál lényegesen alacsonyabb életkorra számíthatott –, s a világról való mai tudás töredékét birtokolta, birtokolhatta.
Ennek ellenére ugyanolyan boldog volt, mint a mai korban egy, társadalmi rangját tekintve hozzá hasonlítható személy.
*
„A jelenlegi becslések szerint a 8 és 18 éves kor közötti fiatalok naponta több mint hét órát töltenek képernyőnézéssel… Egyelőre nem tudni, hogy a képernyőnézési szokások milyen hatással vannak hosszú távon a kisgyerekekre és a tinédzserekre” – a minap ebbe a hírbe botlottam (tetszőleges részletek kiragadásával), s a hír mögötti valóságtartalomba botlunk mindannyian, állandóan.
*
Talán sohasem szólt ennyire a kényelemről az élet, mint napjainkban. S hogy a felszín mögött mi van, kit érdekel? Pörögjön a mókuskerék, lehetőleg a legkevesebb erőbefektetéssel a lehető legtöbb haszonért. S hacsak lehet, minden gyerek ilyen világban tanuljon meg érvényesülni.
A mai fiatal építi a holnap világát. Ha a mai fiatal belefeledkezik a semmibe, a jövő sem lesz másmilyen.
(A nagy dolgokról most nem esett szó.)
