A szülők tapasztalják, hogy állandó lelkiismeret-vizsgálat és korrigálás nélkül nehezen megy a nevelés gyakorlati megvalósítása a hétköznapokban és ünnepnapokban. Emberként, szülőként senki nem tökéletes, így szüntelenül ott leselkedik a veszély, hogy akarva-akaratlan a dolgok rossz irányba alakuljanak gyermeknevelés terén.Azért néha helyesen érzik, nem árt jó szakemberhez fordulni tanácsért, segítségért: pedagógushoz, pszichológushoz, vagy vallási nevelés kérdésében hitoktatóhoz, lelkipásztorhoz.
A gyermeknevelés közös feladat kellene, hogy legyen, nem csupán az édesanya öröme és gondja. Ha az édesapa a nevelés feladatát, súlyát csak az édesanyára hárítja, a gyerekből nem válik érett, egészséges felnőtt. A pszichológusok szerint az édesapa feladata a gyereket a család védőszárnya alól kivezetni, és bevezetni a felnőttek világába. S ez vonatkozik a gyerek tágabb családjára, illetve a társadalmi közösségre is.
Mind az édesanya, mind az édesapa a teremtő Isten munkatársa az új lény „megformálásában". A keresztény életre törekvő jó édesanya és jó édesapa sokszor tudatosítja: a gyermekük Isten gyermeke, az ő örökösük, valamint örököse mindannak, ami a szülőké. Hasonlóan örököse annak az otthonnak is, amelyről Jézus azt mondta: „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14,1–3).
Jézus szülei – Mária, az édesanya és József, a nevelőapa – minden évben elmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Mikor Jézus tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok eltelte után Jézus ott maradt Jeruzsálemben. A szülei ezt nem vették észre, úgy gondolták, az úti társaságban van. Amikor nem találták meg fiukat, visszamentek Jeruzsálembe. Ott, a Templomban találták meg. A tanítók közt ült, hallgatta őket, és kérdezte őket.Amikor anyja szemére hányta, miért maradt le, Jézus így magyarázta meg a templomba menés fontosságát: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám házában kell lennem?" (vö. Lg 2,49)
Jézus válasza minden édesapát, minden édesanyát, minden fiút és lányt a legmélyebb felismeréshez vezeti a (szülői) kötelességről, de egyben magyarázat az Isten házába való menésről. Az Atya háza, az imádság háza – e szentírási szavak már az Ószövetségben Izrael fiaira vonatkoztak, akiknek Isten megígérte, hogy a Templomban az ő szeme meglátja, miben szenvednek szükséget, és a füle meghallja a kiáltásaikat. Az ószövetségi zsidó ember a Templom felé közeledve megörült és megörvendezett, amikor hívták: „Gyerünk az Úr házába." Ma is ez a legmagasztosabb motiváció kellene, hogy templomba vezessen bennünket, hogy gyermeki örömmel a mennyei Atya karjai közé siessünk.
Sokszor fontolgatja a szülő, járjon-e a gyerek kedvébe, vagy nem? Egy egyháztanító a gyereket viaszhoz hasonlította, és szerinte belőle angyal- vagy ördögszobor formálható. Ez nagy kihívás elé állítja a szülőt. Minden emberi lény az élő Isten képe. Hogyan nevelje hát, hogy Isten képe felismerhetővé váljon benne?
Mit javasol a Londoni Nevelési Intézet a szülőknek? Tanácsolja, hogy a szülő a gyereknek legkisebb korától adjon meg mindent, amit az csak megkíván. Amikor a gyerek megtanul egy jóízű káromkodást, a szülő szívből nevesse el magát. Soha ne beszéljen neki erkölcsről, és semmiképp sem terhelje azzal, ami kötelesség. Sőt takarítson össze utána, tartsa rendben a ruháit, és szedje össze a holmikat, amit a gyerek, kamasz szétdobál a lakásban. Továbbá ajánlatos, hogy minél gyakrabban veszekedjen előtte a házastársával. Amikor a gyerekük pénzt kér, adjon neki, és engedje meg, hogy arra költse, amire éppen akarja, de tiltsa meg, hogy munkával megkeressen valamennyi zsebpénzt. Az intézet továbbá tanácsolja, hogy a szülő teljesítse gyereke minden ételre-italra vonatkozó kívánságát. Mindig az ő pártján legyen, amikor valaki bírálja, és különösképpen neki adjon igazat a tanítókkal, tanárokkal való viszonyban, vitában. Amikor pedig bajba keveredik, győzze meg arról, hogy ennek a szülő az oka, mert nem elég jól nevelte.
Ez az intézet, amelyről el kell mondani, hogy nem vallási, hanem társadalmi jellegű, a fenti tanácsai után megállapítja: „Ha mindezt a rosszat, amit felsoroltunk, megteszitek, nyugodt lélekkel mondhatjátok, megtettetek mindent, hogy a gyereketeket tönkretegyétek."
Sok szülő tudatában van nagy felelősségével. Isten áldása kísérje őszinte erőfeszítéseiket, hogy sikerüljön gyerekeiket úgy nevelni Isten tetszésére és a társadalom javára, hogy szülőként ők is elégedettek legyenek működésük gyümölcseivel.
Azok, akik rendszeresen imával kísérik a gyerek napját, és különösen azokban a helyzetekben, amikor sem nekik, sem bárki másnak nincs lehetőségük valamit érte megtenni, valójában a legtöbbet teszik meg érte. S ha arra bátorítják, hogy imádságban napi helyzeteit, örömeit és gondjait a mennyei Atyára bízza, az Atyával együtt hordozza és oldja meg, nagyon sokat megtettek érte.
