„Idős korban nem kevesebbé válunk napról napra, hanem egyre többé, amíg érett gyümölcsként nem hullunk Isten kezébe, jó Atyánk szívére.” Anton Gots atya szép gondolatai ezek az ember életének arról a szakaszáról, amely őt testileg-lelkileg-szellemileg leépíti és igen próbára teszi. Ezt a sérülékeny időszakot jól ismerte a kamilliánus szerzetespap, aki sok évig a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye kórházpasztorációs referense volt, és 2010-től egészen a haláláig lelkészi feladatokat látott el az ausztriai Altenhofban, a mozgássérülteknek épített faluban, amelyet ő álmodott és valósított meg. Német, illetve magyar nyelvű tartalmas könyveivel (Szenvedésemet örömre váltottad;Igen, Uram;Isten az orvosom… stb.) segíteni akart azoknak, akik ebben az életszakaszban vannak és azoknak is, akik számára ők fontosak. Az egyes elmélkedéseit imákkal gazdagította, hogy a Jóisten előtt az ember fel tudja tárni önmagát, és az életkorára jellemző örömöket, szenvedéseket reálisan értékelje, elfogadja és egyensúlyban tartsa. Hiszen a megpróbáltatások és szenvedések számára annak reményét hordozzák, hogy eljuthat az üdvösségre, a teljes gyógyulásra.
Anton atya elmélkedései nyomán világítjuk meg az életnek ezt az utolsó szakaszát, amelyben tudatosan és gyakran kell számba vennie az időskor szépségeit és áldásait, valamint mélyíteni az Istennel való személyes kapcsolatot. A családtag, keresztény testvér a hitéből fakadó távlatokról beszélve megerősíti az idős embernek a Jó Pásztorba vetett bizalmát és reményét. A keresztény Krisztusra néz fel, aki a mérték élete minden szakaszában és helyzetében. Ő 33 évesen ugyan nem érte meg az idős kort, de tudja, mi a szenvedés, mi a kereszthalál, amit vállalt a bűneinkért, a mennyei örök boldogságunkért. Ezért a belé vetett bizalmunk alapján, félelem helyett reménnyel eltelve, kérjük öregségben, betegségben, adjon szenvedésünknek mély és végső értelmet.
Ha az idős személynek erre sem ereje, sem bátorsága, akkor az őt szerető, vele törődő családtagjai bátoríthatják arra, hogy őszintén, higgadtan áttekintse élete egyes fájdalmas mozzanatait, illetve erről tapintatosan elbeszélgessenek együtt, Isten előtt. Így támogathatják őt abban, hogy a szenvedést képes legyen a maga, vagy a családtagjai javára felajánlani.
Fajdalom forrása lehet, amikor a fiatal generáció az idős szülőt, nagyszülőt alig tájékoztatja az életéről. Amikor fiatalok és idősek kerülik egymást, egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, az idős kezd elmagányosodni, elszigetelődni, rezignálttá válik, elveszíti az életkedvét, nem látja élete értelmét. Hiszen már nem kérik ki a véleményét, nincs rá szükség, figyelemre sem méltatják a fiatal-központú társadalomban. A valamikor állami és vallási közösségeket az „öregek tanácsa” vezette, a fiatalok a tapasztalt öregektől kértek tanácsot, a mai társadalom azonban a fiatalságot favorizálja. Az idős legtöbb esetben a fiatalok nyomására kerül otthonába, aminek során a fájdalom, az eldobottság érzését éli át. Pedig emberi értéke sokkal nagyobb, mint amennyire a társadalom becsüli. Értéke „isteni”. Isten az életünk „kősziklája”, „erős vára”, „biztos menedéke” fiatalságunktól öregkorunkig, és mindörökké.
Az öregséget, pozitív tartalmainak számba vételével, megelégedettséggel is tudjuk élni. Van időnk önmagunk számára, jobban a lényegesre tudunk koncentrálni, és nyitottabbá válunk Isten befogadására és az örök életre. Az „aktív időszakban”, a kemény hétköznapokban legtöbb embernek szellemi-lelki töltekezésre egészen kevés ideje maradt. Ezt a tényt mind az istenkapcsolat, mind az emberi szeretetkapcsolatok megszenvedték. A természet azonban maga teremt az embernek erre időt az élet őszi időszakában, amely az érés és a beteljesülés ideje.
A megelégedett, aktív ember az öregséget sajátos életformaként tudja elfogadni kihívásaival és ajándékaival. A passzívabb típusú ember valószínűleg hosszú órákat tölt majd a nyugágyban, megelégedettsége az öregkor gondtalanságából és felelősségmentességéből táplálkozik. Az aktívabb típus lázas tevékenységgel kompenzálja az alkotó munkában eltöltött évek hiányát. A legmegelégedettebb ember az, aki úgy érzi, még mindig több tennivalója van, mint amennyire idejéből futja.
Hiábavaló azon tépelődnünk, hogy másképpen is alakulhatott volna életünk, a múltat már nem lehet megváltoztatni. Ellenben a múlthoz való viszonyunkat igen. Múltunk ugyanis beépül lényünkbe, gazdagíthatja személyiségünket.
A múlt kritikus kiértékelését és az őszinte, hiteles megbánást újjászületéssel kell egybekapcsolni, új irányvétellel, amelynek üzenete: nincs minden végérvényesen elveszve. Elégedetté válik az, aki mindennap képes itt és most élni. Valójában nem az a fontos, mit képes nyújtani az alkotás kategóriájában, hanem az, hogy személyisége révén mit jelent a közvetlen környezetének, az őt akaratlanul is figyelő fiatalabb nemzedéknek. Mindenki hozzáad valami színt, gazdagságot az emberi történelemhez.
Az öregkor egyik lényeges velejárója az egyre növekvő függőség. Ez figyelmezteti az embert Istentől való alapvető függőségére, amelyet talán szem elől tévesztett aktív életének csúcspontján. Megszabadulva a szenvedélyektől, társadalmi követelményektől, az idős ember könnyebben befogadja az örök igazságokat.
A békésen megélt öregkorban fontos tudatosítani, ha vannak az embernek utódai, ha nincsenek, hogy abból, ami volt, és amit tett, sokan élnek, jelenléte szükséges volt ahhoz, hogy az utána jövők teljesebb életet éljenek. Végső soron élete nem volt a véletlen műve. Isten örök szeretettel elgondolta és létrehozta, és ha beilleszkedett az ő szeretettervébe, halála nem lesz megsemmisülés, hanem beteljesedés, végleges találkozás a Szeretettel.
Az idős ember a zsoltáros szavaival imádkozva – „amikor erőm megfogyatkozik, ne hagyj el engem!” (Zsolt 71,9) – és az Istennel való minden beszélgetés közben is tapasztalja, hogy a szenvedésében, elmagányosodásában, félelmében, nyomorúságában és a halál előjeleinek a megmutatkozásában a mennyei Atya a segítségére siet.
