Az emberek többsége ellágyul a betlehemi jászol előtt. A karácsony szimbóluma ez. Benépesítik Jézus, Mária, József, a pásztorok, az ökör, szamár, bárányok figurái. A szebbnél szebb betlehem felállításával az ember kifejezi a vágyát, hogy megformálja, láthatóvá tegye azt, amiben hisz. A középkorban, akinek nem tellett fából faragott, gipszből vagy más anyagból készült figurákra, az megelégedett a Kisjézus képével, szobrával. Különösen nagy értéket jelentett, ha azt Betlehemből sikerült beszereznie.
Aki az adventi koszorúk négy gyertyájának meggyújtása után otthonában nem állít betlehemet, körül veheti a templomban állított isteni jászolt. Elcsendesedhet Mária, a hiteles szeretet megtestesítője előtt, aki Fia egész életében nem tolakodott, hanem csendesen ott áll a háttérben. Néha talán úgy gondoljuk, nincs szeretet a világban. Ám amikor legjobban szükségünk van rá, csendben megjelenik egy kinyújtott kéz, egy bátorító szó formájában. Karácsony első üzenete, hogy a szeretet létezik, tanú rá Mária.
A jászolban József figurája láttán az engedelmes hit jut eszünkbe. A férfi a tettek embereként csendesen cselekedett. Isten szavára ment oda, ahová az hívta, hogy éjnek idején gondoskodjon a Gyermekről és anyjáról. Talán úgy tűnik, alig van hit a világban. József bizonyítja, hogy vannak mélyen hívő emberek, csak szem kell hozzá, hogy meglássuk.
A türelmes, jóindulatú, nyugodt ökör a béke szimbóluma. A legenda szerint leheletével melengette a Kisjézust. Ma úgy tűnik, háborúk, széthúzás uralja a világot, sehol nincs béke. A béke emberei azonban nem hangoskodnak, hanem csendben tevékenykednek. Nem tapossák el a másikat, hanem csendesen melegítik a körülöttük élőket.
A jászolban a szamár a csendes öröm jelképe. Megelégszik a kevéssel, tud örülni az apró figyelmességeknek, az ember a zajos mulatságok közepette sokszor vágyik csendes, baráti kézfogásra. A szamár jól érezte magát a betlehemi istállóban, mert mellette volt a Kisjézus, akinek örömet szerezhetett, s aki értékelte a meleget adó közelségét. A mi örömünk forrása is Jézus jelenléte az életünkben.
A pásztorok az éberséget jelképezik. Arra figyelnek, nehogy a farkas egy bárányt is elragadjon a nyájból. Gyakran tapasztaljuk, a rohanó életben az ember semmire nem figyel igazán. Egyes emberek azonban az élet kellemetlenségei miatt nem veszítik el jó kedélyüket.
A bizalom szimbóluma a bárány: követi a pásztort, ismeri a hangját, megbízik benne. Bizalom nélkül nem lehet élni. Hogy mekkora a másik emberbe vetett bizalmunk, arra akkor ébredünk rá, amikor észrevesszük, hogy azt kijátszotta.
A betlehemi jelenet főszereplője Jézus. Isten benne nyilvánította ki, hogy feltétel nélkül szereti az embert, aki az ősbűnnel eljátszotta a szeretetét. Mivel a teremtés koronája saját erejére támaszkodva nem tudott visszatalálni a Teremtőhöz, az karácsony éjjelén megajándékozta a világot: elküldte egyszülött fiát, hogy az ember el ne vesszen. Ezt az isteni beavatkozást csodáljuk karácsonykor.
A betlehemi jászol előtt elcsendesedve hallgatjuk, mit üzennek nekünk az egyes figurák. Assisi Szent Ferenc a karácsonyi jelenet szemlélésekor sírt és bégetett mint a bárány. A szeretet elsodró erejét ugyanis semmi sem tudta megállítani.
Karácsony szent éjjelén Isten a mi szívünkben akar megszületni. A Szeretet ott fekszik a Kisded alakjában a betlehemi jászolban. Miénk ez a Szeretet. Ezért kell erről a Szeretetről beszélni, és hagyni, hogy sodorjon bennünket.
Betlehem, Názáret, Galilea, Jeruzsálem és a Golgota voltak Jézus életének főbb állomásai. Ha együtt megyünk vele, életutunk Isten irántunk való szeretetének csodáival lesz szegélyezve. Ha átadjuk neki a szorongásainkat, bátortalanságainkat, tévelygéseinket, akkor ő vezet tovább az ő útján.
A Világosság, amely a világba jött, minden embert megvilágít erőfeszítéseink látszólagos haszontalanságunk, a borús jövőképünk, reménytelenségünk ellenére, ha a Kisded előtt beismerjük: a világ sötétségéhez hozzájárul a bennünk rejlő sötétség. Amikor letesszük a sötétségeinket Isten elé és befogadjuk őt az életünkbe, betölti azt világossággal.
Jézus szürke hétköznapon született, éjjel, szinte titokban. Akkor is voltak hatalmasok, gazdagok és szegény emberek ezrével. Egyesek lakásproblémákkal küszködtek, mások azzal, hogy éjjel dolgoztak. A világ ment akkor is a saját útján, de ahogy a teológus, pszichológus Szentmártoni Mihály atya hangsúlyozza: Isten is ment a saját útján, sőt, jött felénk, hogy útja egy pillanatban összefusson a miénkkel. Ez a kegyelem állapota.
A jászol előtt merjünk Mária lenni vagy József, aki karjába veszi a Kisdedet? Vagy pásztorok, akik hidegtől vacogva és éhesen is világgá kiáltják az örömhírt, hogy fény gyulladt az éjszakában, közénk jött Isten, a hétköznapok Istene? Szív kell hozzá, hogy meglássuk, felismerjük őt embertársainkban.
Önfeledt gyermeklélekkel álljunk meg egy percre ebben a rohanó, csillogó-villogó világban, amikor úgy hisszük, annyi minden iszonyatosan fontos. És hagyjuk, hogy a jászolban fekvő Szeretet sodorjon bennünket, s vele örömmé tegyük embertársaink életét. Van remény, mert minden ember, tudatosan vagy tudat alatt Istenre hangolt személyiségével keresi Istent, a Szeretetet. A lelki élet minden gondja a szeretet hiányára vagy meghamisítására vezethető vissza – ismerik fel a szakemberek. Az emberek sorsa pedig azt bizonyítja, hogy a nyomor a hit nélküli lelkiállapottal kezdődik, a szegénységet nem a gazdagság gyógyítja, hanem a Szeretet.
A gyerekek a szívükkel látják Istent. Jézus ezért ezekkel a szavakkal utasította rendre vetélkedő tanítványait: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.
A betlehemi jászol előtt gyermekként merjük letenni a Kisded előtt álarcainkat: hiúságunkat, gyengeségeinket, sérelmeinket, mulasztásainkat, bűneinket. Engesztelődjünk ki Istennel és embertársainkkal, hogy igazi öröm, béke, szeretet töltse be a szívünket. Mert „ha Krisztus százszor is születne Betlehemben, elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben” (Angelus Silesius).
