Egy ragyogó lelkű asszonnyal, nevezzük Agnieszkának, illetve családjával egy hitmélyítő előadás-sorozaton ismerkedtem meg. A lengyel asszony és a magyar ajkú férje (nevezzük Ferencnek), egyik fiukkal (nevezzük Imrének), rendszeresen eljártak az előadásra. Nemcsak azért jegyeztem meg őket, mert Imre a műszaki tudásával segítette, hogy az előadó lelkipásztor hangját fiatal, idős egyaránt jól hallja, és a fordítást is azok, akiknek erre szükségük volt. Örömmel vártam a találkozást Agnieszkával, mert minden alkalommal közvetlenségével, barátságával melegített fel bennünket. Előadás előtt beszélgettünk vele. Hazájában maradt szeretteit sok veszteség érte, legutóbb a mély hitű édesanyja távozott az élők sorából hosszú szenvedés után. Agnieszka a fájdalom ellenére Istenbe vetette bizalmát.
Hétről hétre növekedtünk a hitben, új fényben láttuk az életünket. Aztán valahogy advent előtt meglepődtünk, hogy Agnieszka széke üresen maradt az előadóteremben. Imre fiától tudtuk meg, Agnieszka élet és a halál között van. Kerékpáron ment át az útkereszteződésen, amikor a jobbra forduló gépkocsi (a vezetője állítólag mobiltelefonon beszélgetett) elsodorta. Az asszonyt a legközelebbi város kórházába szállították, koponyája súlyosan megsérült. Hajszálon függött az élete. A falusi lelkipásztor, amint ezt megtudta, azonnal a város kórházába sietett, vitte neki a betegek szentségét, hogy testileg-lelkileg megerősítse. Ez nagyon megnyugtatta Ferencet és fiait, akik aggódtak, és naponta utaztak be a városi kórházba, és töltöttek Agnieszkával, illetve Agnieszka közelében rövid időt orvosi engedéllyel. A gépekre kapcsolt, eszméletlen állapotban fekvő feleség és édesanya jelenlétében imádkoztak, érte imádkoztak. Kitartóan, mély hittel. Bár az asszony nem adott magáról életjelt, Imre boldogan újságolta nekünk az előadás előtt: „Édesanyám köztünk van!” Az orvos a családnak nyíltan feltárta a beteg állapotát. Bizonyos módon agyvérzést kapott, de nem akarták bántani a koponyáját, várják, hogy folyamatosan felszívódjon a rengeteg vér… Ez nagyon lassú folyamat. Minden a szervezetétől függ, hogy meddig marad eszméletlen állapotban, és ha felépül, milyen bénulásokkal kell majd élnie. A család hitt abban, hogy a fölépülése Isten csodájától is függ.
Rövid idő és némi javulás után a kórház a beteget egy másik településen működő otthonba szállította. Ferenc fiaival, Imrével és Tamással felváltva oda utaztak. A munkájuktól, illetve egyetemi tanulmányaiktól függően ki-ki naponta látogatta. Olyankor szeretettel megérintették, beszéltek hozzá, közösen imádkoztak érte.
Ferenc, hogy minél több időt tölthessen neje közelében – hozzá szólva és Istennel beszélgetve –, egy szobát bérelt nem messze az otthontól, ahol felesége feküdt. Úgy gondolta, ez a legolcsóbb és legjobb megoldás a téli hónapokban, amikor a szakmájában nincs munka.
Néhány hét után azonban aggódva látta, az asszony állapota nem javul, sőt rosszabbodik. A nővérek tisztába teszik, infúziót adnak neki, de arra már nem lehet megkérni őket, hogy igazítsák meg, hogy ne feküdjön kedvezőtlen helyzetben, törődjenek azzal, hogy ne kapjon felfekvési sebeket, masszírozzák meg a végtagjait. Ferencék kérték, hogy hazavihessék. Úgy gondolták, az ő szerető jelenlétük, gondoskodásuk többet ér majd, mint az otthonban nyújtott szakszerű nővéri ápolás.
Amikor hazaszállították, az egészségházbeli nővér, akinek őt fogadnia kellett, csak négy nap múlva jött ki megnézni a beteget. A család azonban addig kutatott, míg nem talált beteg házi gondozására szakosított, megbízható szervezetet. Ők küldtek ki asszonyt a beteg mellé azokra az órákra, amikor a férfiak közül a munkájuk miatt egyik sem tudott otthon maradni.
Lassacskán javul az állapota. Ők most örömmel látják Agnieszka felépülésének parányi jeleit. A férfiak a házi ápoló asszonytól tanulják meg, hogyan kapcsolják Agnieszkát infúzióra, milyen időközökben adják neki a gyógyszereket, hogyan masszírozzák meg a végtagjait, amelyeket szerencsére érez.
Amikor hazahozták, nem ismerte fel a családját. Most pedig, amikor szólnak hozzá, int, mutogat, a maga módján jelzi a válaszát. A szervezettől kaptak dekubitusz ágyat, ha szükséges lesz, megígérték, hogy tolószéket is kiutalnak. Az már óriási előrehaladás lesz.
A három férfi elégedett az asszonnyal, aki kijön néhány órára, mellette van, őket pedig utasítással látja el arra vonatkozólag, hogyan ápolják a többi napokon. Bizony nehezen megy az etetése, nincs reflexe, hogy nyeljen. Mutatják neki, hogyan csinálja. Örülnek, hogy ez a városi asszony hetente többször is ki tud majd jönni a beteghez. Összedugták a fejüket, és azon töprengtek, miből fogják ezt fizetni, ha Agnieszka esetleg hónapokig, évekig ápolásra szorul. Ferenc a fiaival minden habozás nélkül döntött: ha kell, eladják a földjüket, hogy fedezni tudják az ápoláshoz szükséges költségeket! Az ő Agnieszkájuk, a feleség, az édesanya nekik a legfontosabb. Neki pedig a simogató kéz, a házastárs és a gyerekek közelsége, törődése, melegsége, biztonsága, imádsága többet ér, mint a legszakavatottabb idegen személy szolgáltatása.
Az igazi szerelem, szeretet nem múló érzelem. És nem is csak érzelem. Hanem cselekedet, döntés, felelősségvállalás és hűség akkor is, amikor baj éri a társat: megbetegszik, megöregszik, szenved… Kiállunk mellette, ha kell, hosszú, nehéz éveken át.
Jézus azoknak, akik a tanítását hallgatják, azt üzeni a Mk 4,21–25-ben: Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.
Agnieszkáról azt mondják: nagyon szeretett: semmi nem esett nehezére a családtagjaiért, a plébánia közösségéért. Férje és a fiai most megtesznek érte minden tőlük telhetőt. A barátai és a keresztény közösség imádkozik érte és a családjáért.
Ferenc Imre fiával továbbra is örömmel eljár a hitmélyítő előadásokra, s addig a beteg mellett Tamás ügyel. Nehéz napokat élnek át mindnyájan, de érzik, az Úrnak ezzel a nagy próbatétellel is üzenete van számukra, számunkra. Agnieszka ragyogó asszony még ilyen leépült állapotban is. A férje is, a fiai is ragyogó emberek, fénnyé válnak mások számára. Agnieszka büszke lehet rájuk!
