Egy keresztyén testvérem mesélte: Az utóbbi időben nem értettem igazán, mit vár tőlem Isten az adakozás terén, ezért aztán hol adakoztam, hol nem. Istentisztelet előtt kértem Istent, világosítson fel, mit tegyek, mert tanácstalan voltam. Amikor adakozásra került a sor, valóban jó kedvem volt. S ez azt jelentette, hogy örömömet lelem abban, hogy adakozhatok, és ilyenkor az embernek eszébe nem jut azon gondolkozni, hogy amire a pénz kellene, azzal mi lesz, vagy talán még azon sem, hogy mennyit adjon, keveset, sokat, vagy amolyan közepeset. Ideális esetben az ember a gyülekezetben be van töltekezve Szentlélekkel, ami azt is jelenti, hogy a gondok nyomása és mindenféle aggódás alól fel van szabadulva, és nem gondolkozik azon, hogy holnap mit kellene, vagy mit nem kellene csinálni, mi lesz jó, mi nem lesz jó, mi lesz, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte. A Szentlélek a szabadság Szelleme is, mert amikor telve van vele az ember, akkor szabad az ilyen gondolatoktól. Ilyenkor az ember egyszerűen átadja magát Istennek és benne bízik, és a problémáit, aggódásait is rá veti, Istentől várva a megoldást, útmutatást. Ilyenkor az ember nem kezd el agyalni azon sem, mire kell a pénz, lesz-e elég pénz. Nem kötözik meg és húzzák le ilyen aggasztó gondolatok. Amikor így érez az ember, akkor tud jókedvvel adni, úgy, hogy igazán örömét leli abban, hogy adakozik. Ez az, amit Isten szeret: amikor szívből, örömmel adakozunk, nem pedig azért, mert illik, mert muszáj, vagy mert azért mégiscsak kellene adakozni is, hogy ne veszítsük el Isten jóindulatát és áldásait stb.
És igazából ilyenkor nem is érzi az ember, hogy kevesebbje lenne utána. Sőt, nekem abban az időszakban lett állásom, ezáltal több bevételem, amikor az adakozás örömét többször is megtapasztaltam… – mondta a keresztyén testvér.
„A jótékonyságról és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek” – olvassuk a Szentírásban (Zsid 13,16). Az évek során nemcsak a fentebb idézett keresztyén testvérünk, hanem mi is megtapasztaltuk az adakozás örömeit, de ürömeit is. Az utóbbit akkor, amikor nem értettük meg a rászorulók helyzetét, világát, észjárását. A velük való közelebbi kapcsolatom során szerzett tapasztalataimat, amelyet megosztottam a keresztyén testvéremmel, a magam okulására tömören így fogalmaztam meg:
Ha valaki kinyújtja a kezét, ne menj el mellette, mint a kerítés mellett. Adjál neki legalább 1 dinárt. A jó példa ragadós. Ha ötszázan elsétálnak aznap előtte, akkor meglátja: sok kicsi sokra megy.
Aki pénzt kér, annak pénzt adj, ne tanácsot. Ha ajtót nyitsz a koldusnak, annak is pénzt adj. A használt ruhát a lépcsőházban hagyja. És véletlenül se törd a fejed, hogy alkalmi munkát ajánlj fel neki. Megvan ő nélküle is. „Aprópénzért” nem dolgozik!
Az éhezőnek is pénzt adj. Mert a kenyeredet kibelezi, a káposztás tésztádat édesen nem eszi meg, a sült krumplit nem szereti. A csikorgó hidegben a forró teát nem kéri. Az nem melegíti, a pénz igen. És ne akard neki elintézni az ingyen mosást a szeretetszolgálatban. Ő nem ér rá elvinni a szennyesét és hazavinni a tiszta holmit.
Ha betoppansz a nélkülöző családba, s éppen csirkecombot lakmároznak, ne üssön meg a guta. A szociális segélyből vásárolt húst egyszerre kellett kisütniük, mert hűtőszekrényük nincs. A szegény ember bármit kér, pénzt adj, akkor nem fogsz tévedni. Ne mérgelődj, hogy aztán elfüstöli, vagy elissza. Neki ennyi elegendő a boldogsághoz.
Ne próbáld megérteni nyomorúságos helyzetét. Az ő szemében te mindig fönt vagy, ő pedig lent. Ne játszd a jótékonyt. Üres zsebbel is gazdag vagy, ő meg a sok-sok aprópénzzel nyomorult. Ne akard sziklára építeni a putriját, ha ő mozdulni sem hajlandó. Ne kérdezd, hogy a nyomorban minek szüli a sok gyereket! Akinek gyereke van, annak van jövője. Miért keresel ezeregy kifogást, hogy ne adj neki pénzt, de egyetlenegyet okot sem találsz, hogy adjál?
„Mindig lesznek szegények” – mondta Jézus. Ezért ne okoskodj, ne mérlegelj. A rászorulók közül legalább egynek segíts.
A rászoruló (át)nevelésébe beletörik a bicskád. Egyedül semmire nem mész. Bízz a közösség erejében, a Teréz anyákban, akik ezt a szolgálatot vállalták.
Végül, ha nem tudod eldönteni, adjál-e, ne adjál, és mit adjál, gondolj arra, ami megoldja a dilemmádat: bárkinek adsz, Krisztusnak adsz. Ezért nem tévedsz, ha mindig adsz. És sohase feledd: „A jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7).
