Egy alkalommal Jézus, amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén és kéregetett. Hallotta, hogy nagy tömeg vonul el arra, megkérdezte hát, hogy mi történt. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus halad arra. Erre elkezdett kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”Jézus megállt s szólt, hogy vezessék elé. Amikor odaért, megkérdezte: „Mit akarsz tőlem, mit tegyek?” Azt válaszolta: „Uram, hogy lássak!” Jézus így szólt hozzá: „Láss! Hited megmentett.”Azon nyomban visszanyerte szeme világát és Istent dicsőítve követte. Ezt látta az egész nép, s magasztalta az Istent.
Ahhoz, hogy lássunk, nem elegendő az egészséges szem. Nem véletlenül mondja ki Antoine de Saint-Exupéry A kisherceg című közkedvelt regényében a nagyon egyszerű igazságot: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” (21. fejezet). S ezt a gondolatot megismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetünkbe vésse.
Mit ér azonban az éles látás, ha a szívünk vak! Akkor olyanok vagyunk, mint az út szélén ülő jerikói vak, akiről Lukács fenti evangéliumi részletéből (Lk 18,35–43.) megtudtuk, hogy nézett, de nem látott.
Mintha sokszor mi is színvakok lennénk, nem különböztetjük meg sem a valóság színeit, sem az árnyékait. Egyes pillanatokban mindent feketében, más pillanatokban mindent rózsaszínűben látunk.
Vak, aki a világot csak egy dimenzióban látja –, laposnak, perspektíva nélkül. A látóköre behatárolt. Csak azt látja, ami kéznyújtásra van tőle, és ami a saját érdekének fényében van. A valóságnak csupán felszínét látja. Amikor a nő előtt megjelenik például az ügyfele, az annak elegáns öltözékére összpontosít, a férfi meg benne a nőt nézi, de csupán a testét látja. A kertész nézi a virágzó gyümölcsösét, de lelki szeme előtt csak az őszibarack árát látja. Bármit néz a halandó, abból azt választja ki, amit az ő értékrendszere szerint érdemes látni, ami az ő érdekeit szolgálja. Nem látja az édesanya fáradtságát, nem látja a felesége tompa tekintetét, nem látja meg a gyermek tekintetéből az aggodalmat, a félelmet. Vagy túl keveset, vagy túl sokat látunk. Mindenben vagy csak a rosszat látjuk, vagy becsukjuk szemünket a rossz előtt.
Ami velünk és másokkal történik, azt sokszor nem megfelelő módon hasonlítjuk össze, nem mérlegeljük a különböző történések fontosságát: a saját fogfájásunk katasztrófa, a házastárs daganatos betegsége számunkra talán csak betegség. Az ember más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem! Talán messzelátó – csak a távoli drámákat látja meg, felizgatja magát azoknak a gyermekeknek a sorsán, akiket elért a háború szele Távol-Keleten, ám nem veszi észre gyermeke beteges viselkedését a családi háborúskodás viharában. Talán rövidlátó – kizárólag a mai nap dolgai érdeklik. A holnapot már nem látja. Nem látja a mennyet, nem gondol az örökkévalóságra.
Nem ismeri be, ám gyakran rossz szemmel nézi más boldogságát. Talán bandzsalít. Esetleg eltakarja a szemét, vagy elfordítja a tekintetét. Látomásai vannak. Lát olyasmit, ami nem létezik, például a lyukat az egészben. A saját hibáit csak a másik emberben látja meg. Nem tud kritikus szemmel nézni az eseményekre. Nem látja a szükségleteket, nem látja a kiutat a helyzetből. Nem látja a megváltást, vagy nem látja az életének értelmét.
Az ember nincs tudatában, hogy meg van vakítva. El van vakítva. Teljesen vak az élet és az ember szépségeire, a világnak a szépségeire, amelyben, ha jól körülnézne, észrevehetné Isten teremtő kezének alkotásait. Ő azonban nem látja Istent.
Isten látásának titka, a világ látásának titka, az ember látásának titka nem csupán az egészséges, tiszta látás kérdése. Ez a szív kérdése. Pontosabban a tiszta szív kérdése: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8)
Csak a megtisztulás adhatja vissza a látást a szívünknek. Ha kilépünk a saját zárt, sötét világunkból, mint az evangéliumi történetben a jerikói vak tette. Mindannyian vakok vagyunk, mindannyian rövidlátóak és elvakítottak. Mindannyian, akik a lélek sötétségében élünk, ezért a jerikói vakhoz hasonlóan kérjük: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtunk! Nyisd meg a szemünket, hogy lássunk, és megdicsőítsük a nevedet!”
A csoda akkor kezdődött, amikor az út mellett letelepedett vak látni kívánta Jézust, és elhitte, hogy Jézus visszaadhatja a látását. Magdalena Ponichter, a Názáreti Szent Család kongregáció lengyel szerzetesnője, A galileai barátaim c. könyv írója szerint a csoda akkor kezdődik, amikor a kisherceghez hasonlóan mi is megkívánjuk, hogy a szívünkkel lássunk. A csoda akkor kezdődik, amikor hisszük, hogy Jézus tud rajtunk segíteni. Mert a legnagyobb rokkantság az, amikor nem kívánjuk a megtisztulást, nem akarunk látni, nem vesszük észre a gyarlóságainkat.
Amíg nem akarunk látni, amíg nem akarjuk észrevenni vakságunkat, addig nem gyógyulhatunk meg.
Ezért a jerikói vak hitével kérjük Jézust: Uram, érintsd meg a szememet. Hogy látni tudjam a te irgalmadat, felismerjem és megsirassam vétkeimet. Érintsd meg a szememet, hogy elmosolyodjon, hogy lássam igazi ragyogását. Hogy észrevegyem, mennyi ajándékot, kegyelmet kaptam tőled. Hogy felismerjem, mi az, ami szeretetre, lelkesedésre méltó, mi az, amiben a menny tükröződik.
Uram, érintsd meg a szememet, hogy felismerjen téged – minden formában, a gyóntató személyében, a te igédben és minden történésben és minden emberben.
Pál apostol megfogalmazásával (vö. 1Kor 13,12): Ma még csak tükörben, homályosan látunk. Most még csak töredékes a tudásom, amikor azonban színről színre látjuk Istent, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.
