A tavalyi év derekán – hosszú éveken át tartó párbeszéd, időhúzás, konfliktuskezelés, problémaokozás, majd -rendezés után – felmerült egy a pristinai és belgrádi vezetők által is megszellőztetett javaslat, melynek értelmében a végleges megoldást a Szerbia által déli tartománynak, Koszovó által független államnak tekintett területen új határvonal megrajzolása jelenthette volna. Azzal, hogy mindenki kapott volna, s mindenki el is veszített volna valamit, ahogyan azt a szerb államfő is sokszor elmondta a mögöttünk álló hónapokban. Voltaképpen arról lett volna szó, hogy Szerbia megkapott volna, a csak halkan közölt elképzelés szerint, három észak-koszovói, többségében szerbek által lakott községet, ugyanakkor Koszovó három albán többségű dél-szerbiai községet remélt az egyszer és mindenkorra lezárt válság végén. Úgy tűnt, hogy a politikusok neki is láttak a közvélemény felkészítésének, hangsúlyozták, hogy az egyedüli lehetséges megoldás a kompromisszum, s az adok-kapok politika vége, egészen más értelemben, valóban az lehetett volna, hogy adok is, meg kapok is. Persze, a nemzetközi közösség vegyes érzésekkel fogadta az új javaslatot, egyesek támogatták, hogy felmerült valamilyen végleges megoldási javaslat, mások azonban aggályaiknak adtak hangot, s azt mondták, az etnikai területmegosztás egyáltalán nem jó ötlet, mert további konfliktusokat szülhet a Balkánon, s Bosznia-Hercegovina lehet a következő olyan állam, amelyben szorgalmazni kezdik a hasonló elvű válást a szerbek, bosnyákok és horvátok. Közben az Európai Unióból és az Egyesült Államokból lassan megérkeztek az első bátorító üzenetek is: ha ez a megoldás, akár ez is elfogadható lehet, csak érjünk már a történet végére, gondolták hozzá különösen a mandátumuk vége felé járó Európai Bizottság tagjai, akik nagyon szeretnék úgy lezárni politikai szerepvállalásukat, hogy konkrét eredményt mutatnak fel külpolitikai téren is. Úgy tűnt hát, hogy – kinek tetszik, kinek nem – sínen lehet a végleges megegyezés.
Pristina közben elbátortalanodott, s kiderült, hogy ezt a megoldást az ottani vezetőségen belül inkább csak Hashim Thaçi elnök és köre támogatja, Ramush Haradinaj kormányfő a szélsőségesebb szavazóbázisra kívánja alapozni politikai karrierjének folytatását, így elkezdte nyilatkozataiban aláásni a megállapodás lehetőségét. A koszovói alkotmányra, a szuverenitásra és a területi integritásra hivatkozott, éppen úgy, mint Szerbia egy évtizeddel korábban, teljesen figyelmen kívül hagyva a valóságot. Hogy nyomatékot adjon erejének, hatalmának, száz százalékos vámilletéket vezetett be a szerbiai és a boszniai árura, továbbá új tagokat nevezett ki a pristinai tárgyalócsoportnak az élére, akik, igaz, a mai napig sem tudtak eleget tenni megbízatásuknak, hiszen a vámilletékek bevezetésével teljesen zsákutcába jutott a brüsszeli párbeszéd, s Belgrádnak teljesen igaza van, amikor arra hivatkozik, hogy az ilyen lépések nem a megállapodás és a dialógus irányába mutatnak, így a világon senki sem ítéli el a szerb álláspontot: vagy illetékek, vagy normális párbeszéd. A koszovói álláspont így ma megállapíthatatlan: az EU megüzente, hogy számukra továbbra is az elnök a mérvadó tárgyalópartner, de Pristinában, minden jel szerint, nem ennyire egyszerű a helyzet, s még a régi szövetségesnek számító Egyesült Államok felhívásainak sem tesz eleget a Haradinaj-kormány újabban. Hashim Thaçi mostanra odáig jutott, hogy lemondását helyezte kilátásba, ha nem sikerül elfogadtatni a többséggel a területmegosztásra vonatkozó, általa szorgalmazott tervet.
Belgrád sem volt tétlen ez alatt az idő alatt, s Koszovó Interpolba való felvételének kudarcát, továbbá a nemzetközi színtéren is elítélt új pristinai lépéseket látva teljesen tisztában van azzal, hogy előnyösebb ma a helyzete, mint valaha is volt a koszovói probléma rendezése kapcsán. A múlt héten tett miniszterelnöki és államfői nyilatkozatok arra engednek következtetni, hogy hivatalosan Belgrád is megengedheti magának a „majdnem-megoldásnak” számító határkorrekció elvetését. Ana Brnabić és Aleksandar Vučić is arról beszélt a minap, hogy szóba sem jöhet a dél-szerbiai községek odaadása, ez csupán koszovói albán fenyegetés, nem kell komolyan venni. A kijelentések nem állnak összhangban a korábbi „mindenki kap és mindenki veszít” elven alapuló megnyilatkozásokkal, de – ezek szerint – ez ma már nem is szempont. Megváltozott a helyzet, s Belgrádnak sem kell sietnie, ha Pristina ennyire ráér.
Közben a koszovói szerbek képviselői, akiket alig beszéltek rá a hivatalos pristinai intézményekbe való visszatérésre korábban, most ismét azt kérik az államelnöktől, engedje meg, hogy elhagyják azokat. Ha ez a bojkott életbe lép, az ismét egy lépést jelent majd hátra a rendezés tekintetében. Másfél hónap gondolkodási időt kért az elnök. Talán éppen ez a másfél hónap változtat valamit a helyzeten? Esetleg a bevethető politikai eszközök egyikének számít e várakozási idő? Egy biztos, a megoldást nem azt hozza majd meg, ha mindenki eltávolodik a párbeszédtől és a lehetséges megállapodások támogatásától.
