Az internetes lexikont hívtam segítségül ahhoz, hogy emlékeztessen, mikor és hogyan kezdődött a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bombázása. 1999. március 24-én 19 óra 50 perckor, tehát húsz évvel ezelőtt lőtték ki első rakétákat a NATO-repülőgépek a prokupljei laktanyára. A támadásban életét vesztette Boban Nedeljković sorkatona (később még több mint ötven áldozat volt, kettő Újvidéken). Ezután következtek sorra a koszovói és a szerbiai laktanyák, majd az ország városai is, köztük elsőként Újvidék.
Úgy emlékszem, hogy az első rakétát a Klisa városrészben levő rendőrállomásra lőtték, a másodikat a Novograp gyárra, a harmadikat pedig a Majevica laktanyára. Mi csak találgathatjuk, hogy miért pont ezek voltak a célpontok, de a NATO-parancsnokságban ezt pontosan tudták.
Később, amikor már szinte naponta potyogtak a bombák a városra, egy szomszédom az emeletes házunk bejárata előtt állva, az égre mutatott.
(Fotó: Dávid Csilla)
– Látod azt a csillagszerű, álló fényt, odafenn a távolban? Az nem csillag. A szirénák búgása előtt jelenik meg. Amikor megszólalnak, akkor már érkeznek a rakéták is. Az odafenn egy repülő, amelyik beméri a célpontot, kitapogatja, hol lehetnek bújtatva a radarok, amelyek jelezhetik a repülőgépek jövetelét. Ezeket a radarokat lövik ki először. Tegnap itt, a közelünkben is kilőttek egyet, a töltésen volt, közvetlenül a lakónegyed mellett. Még jó, hogy nem esett a rakéta a házra, sokan meghaltak volna. De nem is eshetett, mert azok a gépek és a pilóták is nagyon precízek…
Mindenhol azt olvasom, hogy a bombázások 1999-ben kezdődtek, akkor voltak, és ekkor fejeződtek is be.
De a bombázások valóban nem akkor kezdődtek, hanem sokkal korábban. És nem is a NATO indította, hanem mi magunk. Valahogy le kellett zárni azt a tízéves háborút, amit a balkáni nacionalista politikusok, élén Miloševićtyel robbantottak ki. A bombázások évéig már lenyugodtak a szlovének, a horvátok, a bosnyákok, mindenki rendet tett saját háza táján, vagy fogalmazzak úgy, hogy megbékélt, csak a szerb vezetők kakaskodtak még Koszovóban.
Írja is a Wikipédia, hogy az utolsó NATO-támadás 1999. június 10-én volt, ekkor a Kosovska Kamenica-i községben levő Koločep falura lőttek ki rakétákat. De Javier Solana, a NATO főtitkára nem ekkor rendelte el a tűzszünetet, hanem később, miután a szerb katonák kivonultak Koszovóból. És a katonákat nem azért vonultatták ki onnan, hogy biztosítsanak az albánoknak egy új államot, hanem egészen más okból. Maga Solana is azt vallotta, hogy egy független Koszovó politikailag széttörné a Balkánt.
(Fotó: Németh Zoltán)
De hagyjuk most a politikát, inkább visszatérek a húsz évvel ezelőtti újvidéki bombázásokra. Vajdaságban, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész Szerbiában itt voltak a legrombolóbb támadások. A város összes hídját szétzúzták a tomahawk rakéták. Egyet én is láttam, ahogy a Duna felett oson és a már sebesített Szabadság hídba fúródik. Az erős, különleges vasbetonból épült vasúti hidat nehezen rombolták le, a tévé épületét könnyebben, a kőolaj-finomító lángjait messziről figyeltük. A lakónegyedekre is hullottak lövedékek. Hetvennyolc napon át szinte nem volt nappal vagy éjjel, hogy ne szólaltak volna meg a szirénák. Sokan rettegtek, de sokan voltak, akik úgy voltak vele, hogy őket nem érheti baj. „Jól céloznak”, vallotta az egyik tábor, a másik pedig erre azt válaszolta: „igen, de sose tudhatod, hogy mikor húznak a házad mellé egy radart.”
Újvidék lakossága értetlenül nézte az eget. Miért pont mi? Ellenzéki város vagyunk, nem támogatjuk Milošević politikáját, a balkáni háborúk, a katonai behívók ellen is tiltakoztunk, miért pont minket választottak célpontul? Tudom, vannak erre különböző elméletek, kezdve attól, hogy az eredeti cél Vajdaság elválasztása volt Szerbiától, addig, hogy majd így sikerül fellázítani egész Szerbiát Milošević ellen és rendet tenni az országban. Egyik sem történt meg. Vajdaságból nem lett független állam, sőt korábban szerzett jogai is jelentősen csorbultak, a rendcsinálás pedig még mindig tart. Kétezer október elejétől Milošević nélkül. Véletlen egybeesés csupán, hogy 1999. április 1-én kezdte el a NATO Újvidék hídjainak lerombolását, és pontosan két évre rá, 2001. április 1-én Miloševićet letartóztatták.
Ma 2019-et írunk. Milošević már nem él, tanítványai még igen, sőt hatalmon is vannak. Úgy tűnik, hogy rombolás nincs, csak építkezés. A hidak is újjáépültek, hamarosan az Újvidéki Televízió épülete is régi helyén tündököl, a lakónegyedekben már régen betömték a robbanások okozta krátereket, felújították az épületeket. Senki sem rombol többé, csak épít. Ezért nem értem, miért távoznak ugyanannyian, vagy talán még többen is ebből az országból, mint a balkáni háborúk ideje alatt.
Húsz év múlva – ha megélem – talán választ kapok erre a kérdésre is.
Addig pedig figyelem az eget, nézem, nem jelenik-e meg újra az a kis fényes, csillagszerű pont a magasban.
Akkor sem örültem, most sem örülnék neki.
