Hatalmas öröm az ember életében, amikor önállósodni tud, amikor eljut addig, hogy saját magáról gondoskodjon, megéljen a pénzéből. Még nagyobb, amikor úgy tudja megoldani például a lakhatását, hogy ne függjön senkitől, amikor a sajátjának mondhatja az ingatlanát, amelyben éjszakánként álomra hajtja a fejét. Óriási öröm lehet ez, különösen azoknak, akik előtte folyamatosan egyik lakásból a másikba „vándoroltak”, attól függően, hogy az adott főbérlővel mennyire jöttek ki, mennyire tartotta a szavát az illető a mai napig teljes illegalitásban működő ingatlanbérlés piacán, mikor döntötte esetleg el azt, hogy most már nem akar albérlőt, hanem inkább eladja a lakást… Még ha hitelt kellett is felvenni, akkor is sokak számára megérte, hogy a sajátjuknak tudják azt a helyet, ahol élnek, még akkor is, ha fél életükön át törleszteni kell a részleteket, még így is boldogabbak lettek, mert nem kopogtat minden hónapban valaki az ajtón a lakbérért és a befizetett számlákért. Ebben az örömben sokaknak részük lehet, olyanoknak, akik eléggé talpra tudnak állni ahhoz, hogy megengedjék maguknak a havi törlesztőrészleteket, olyanok is vannak azonban Szerbiában bőven, akiknek hamar ürömmé vált az örömük: történt ugyanis, hogy a pénzintézet, amelyhez bizalommal fordultak, svájci frank alapú devizahitelt ajánlott a számukra.
Miért is ne? A svájci frank a világ legstabilabb valutáinak egyike, nem kell tartani a részletek növekedésétől, semmilyen bizonytalanságra sincs ok, annyit ér a hitel, amennyit ér, annyi a kamat, amennyit meghatároznak. Ilyen magabiztos bankári szöveget hallva ki ne biggyesztette volna oda az aláírását a hitelszerződésre – semmi rossz sem történhet, ráadásul végre saját hajlékot kaphat az addig ide-oda ingázó albérlő. Mert azt azért nem nehéz kitalálni, hogy a lakáshitelek tulajdonosainak a többsége nem azok közül került ki a múltban sem, s ma sem azok köréből származik, akik mellényzsebből ki tudnak fizetni egy több tízezer eurós lakást a szerbiai városok valamelyikében. Aláírták hát a szerződést, s meg is váltották ezzel a firkantással jegyüket a pokolba.
Különféle becslések léteznek, de a legtöbben arról beszélnek, hogy 16–20 ezer frankhiteles él Szerbiában. Valamennyien 2006 és 2008 között vettek fel kölcsönt, a biztonságérzetet, a kiszámíthatóságot azonban nem sokáig élvezhették. Az első problémák már 2009-ben felmerültek, lassan, de biztosan emelkedni kezdett a neutralitásáról híres európai állam valutájának árfolyama. Ahogyan múltak az évek, az értéke csak nem akart csillapodni, majd 2015-ben következett be az, hogy egyetlen nap alatt húsz százalékot ugrott felfelé. Ezekben az években még a dinár sem arról volt híres, hogy stabil az árfolyama, így, miközben a frank egyre drágább, a dinár egyre gyengébb lett, a fizetések pedig ugyanakkorák maradtak, az egykori boldog lakástulajdonosok földönfutóvá váltak. Közös jellemzője a svájci frankos hiteleseknek az, hogy ma többel tartoznak a bankoknak, mint bő tíz évvel ezelőtt tartoztak, miközben már ennyi ideje törlesztik hónapról hónapra a részleteket…
Sokszor, sok helyütt tüntettek az érdekeiket védő szervezetek vezetésével, az egyik megmozduláson magam is részt vettem újságíróként Újvidéken. Azt hamar látni lehetett, hogy nem egyszerűen csak elégedetlen polgárok felvonulása ez, hanem tragikusra fordult sorsok gyülekeztek a téren. Sokan transzparensekkel, sokan azok nélkül. Egyikükkel elbeszélgettem, s néhány mondat, a tények közlése után már voltaképpen mind a ketten azon csodálkoztunk, hogyan lehet maga a sors olyan kegyetlen valakihez, hogy egy csapásra semmivé változtatja az összes reményt és bizakodást.
A megoldást már régóta sürgetik, s a szerbiai „svájcifrankosok” irigykedve figyelték a magyarországi intézkedéseket, amelyekkel az ottani devizahiteleteket forint alapú kölcsönökre konvertálták, hatalmas terhet véve ezzel le az adósok válláról.
Most már nálunk is hallani ennek eshetőségéről. A minap, az egyik belgrádi tüntetésre, bejelentetlenül eljött a köztársasági elnök. Megígérte, hogy segíteni fog. A „kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel” jelmondat illene ehhez a nem várt látogatáshoz a leginkább. Az adósok azonban ennek a késésnek is örülni tudnak. S most ismét bízhatnak abban, hogy – ha másért nem is, de politikai céloknál fogva – végre komolyabban foglalkozni kezd az állam az ügyükkel.
