Állt, megtörve, több mint száz ember előtt. Nem magyarázkodott, nem várt megértést, csak állt, s arról mondott néhány szót, hogy általában hetente egyszer vesz csirkehúst. S most majd néhány hónapig legfeljebb annyit sem. Majd meghúzzák magukat a feleségével, ő nem várja el, hogy a fűtésszámláját csökkentsék, vagy ne kelljen kifizetnie. Nem. Ő csak egy kis emberséget várna el. Nem, nem az államvezetéstől, hanem a sajátjaitól. – Tőletek, akik most itt velem szemben ültök – mondta, majd megköszönte a szomszédainak, hogy meghallgatták.
Nem tapsolták meg, mindenki döbbenten hallgatta. Csend volt. Együttérzés nem sugárzott a szemekből, inkább sajnálat. Önmaguk sajnálata. A teremben ülők nagy része hasonló nyomorban élt, csak éppen azért a nyomorért is mindennap meg kellett küzdenie, dolgozni járt, s talán nem volt ideje gondolkodni, mint a bácsinak, aki már régen megdolgozott a nincstelenségéért.
Ültek a megroskadt emberek a teremben, s hallgatták a mellébeszéléseket. A legtöbben semmit sem mondtak, közben lehet, hogy magukban tiltakoztak az elhangzottak ellen, csak már nem volt erejük felemelni a hangjukat. Az arcok mozdulatlanok, közönyt sugárzóak, a tekintetek üvegesek voltak.
Volt, aki az óráját nézte, s arra gondolhatott, elszalasztja a híradót, vagy kedvenc sorozatát emiatt a gyűlés miatt, ahová csak bohóckodni érkeztek. Senki sem hitt abban, hogy valaki nekik ad igazat.
Mégis eljött, megszokásból talán, mert tiltakozni, tüntetni jól megtanulhatott az elmúlt húsz évben.
Miközben őket néztem, magamat láttam, harminc év múlva: megtörten, a mindennapi szélmalomharctól fáradtan, a hármas buszon ülve, ahogyan épp a kórházba igyekszem. Körülöttem egykét fiatal, mi, többiek, mind öregasszonyok, ki feketében, ki még élete párja szétnyűtt szövetkabátját szorongatva. Mosoly nélküli arcok voltak ezek, olyan tekintetek, amelyek már semmi örömet sem találnak a mindennapjaikban.
Megrémültem.
