Sándor Iván 1973-ban tényfeltáró riportútján kerekedett az 1883-as tiszaeszlári per eseményeinek nyomába, a per iratait fölhasználva igyekezett tisztázni Solymosi Eszternek állítólagosan a zsidók általi meggyilkolását, rituális föláldozását állító vád és védelem – ez utóbbit Eötvös Károly látta el – tényeit és a vérvádnak a település lakóira nehezedő hatását, illetve következményeit, ami nyomán megalakult az Országos Antiszemita Párt, amely rövid időre ugyan, de bejutott az Országgyűlésbe is. A per, és Eötvös kiállása az ártatlanul megvádoltak mellett országos fölháborodást váltott ki, mert azok kapcsán nemzetközi fórumok vették nyelvükre a korabeli magyarországi igazságszolgáltatást és a közéleti állapotokat. Később jeles magyarországi gondolkodók, közírók arról a fölismerésükről számoltak be, hogy az ország köztudatában a történelemtanítás nyomán hamis berögződés él a hajdani eredményekről és hőstettekről, amivel szemben él egy folyamatosan szított ellenségtudat, egy rágalomtechnika, ami ugyancsak hamis és téves alapokról gerjeszti a nemzettudat negatív tartalmait.
Az eset rövid története, hogy 1882-ben az akkor 14 esztendős Solymosi Eszter cselédnek szegődött, miként akkoriban sokan mások, majd hamarosan nyoma veszett. Anyja követelésére vizsgálat indult, ami során egy kiskorú kikényszerített vallomása alapján a helyi zsidóságot vádolták meg, hogy a lány nyakát elvágták, hogy vérét belesüssék, belekeverjék húsvéti pászkájukba, a legenda folytatása szerint a lányt talán befalazták a Zsinagógában. Sándor Iván könyv terjedelmű esszéjében leszögezi, hogy „a zsidó rítus nem ismeri az emberáldozatot”. A nyomozás során egymás után következtek a lefogások, minden vádlott ártatlannak vallotta magát, végül fölmentő ítélet született. Csakhogy időközben fölborult az ország toleranciás tűrőképessége és az erre reagáló nemzetközi közvélemény. A tiszaeszlári per jelentős időn át a sajtó figyelmének központjában állt az Egyesült Államoktól Japánig.
A vádlottak védője protestáns hitének üldöztetéséből kiindulva a mindenkori kisebbség, így a zsidóság mellett kötelezte el magát, előrelátón jelezte, hogy rossz irányba vezet a vallási-faji megosztás minden, de főleg a kormány által támogatott vagy eltűrt változata.
A vérvád, vagyis a zsidókra irányuló dühkompenzáció voltaképpen a társadalmi állapotokkal elégedetlen közösség indulatos megnyilvánulása, Sándor Iván szerint ez a vétség-áthárítás, amiről könyvében így ír, módosult ugyan, de érzelmi manipuláltsága századunkban se veszített erejéből: „Minél több kudarcot él át egy nemzet, minél kielégítetlenebbek igényei, annál inkább van szüksége rá, hogy történelmét valamilyen módon kompenzálja. Múltjának idealizálása, mitizálása a fennmaradás pszichikai erőforrása lesz. Sikertelenségeire mondvacsinált ürügyeket keres, kudarcélményeit, felgyülemlett indulatait erőszakos kitérőkkel, hamis vádakkal próbálja levezetni. Keserves történelmi tapasztalatokról önszépítéssel tereli el a figyelmet. Kitér a szembenézés, a döntés felelőssége alól; nem lelkiismeret-vizsgálatot vár, hanem ködösítést a reális nemzeti önismeret szellemének elterjesztése helyett, hazát mentő héroszokat, mindig túlereje miatt győztes ellenfeleket kreál; az »árulókat«, »cselszövőket«, a belső ellenséget, amely végső soron »minden baj« forrása, a »megbízhatatlan idegenek« közül választja, a »nehéz múltból« a »rögös jelenből« önszépítéssel menekül.”
A tiszaeszlári „gyilkosság” nem bűnügy, hanem politikai esemény. Sándor Iván egy Kossuth-idézettel nyomatékosítja, hogy az egész ügynek politikai háttere van, amely a középkor tévképzetei nyomán a zsidókat teszi meg bűnbaknak a kortárs társadalomban. Utána részletesen taglalja, hogy minden korban, minden társadalomban adott volt a kiközösítés, amelyek során szörnyű vádak mellett váltak a fanatizmus áldozatává nép- és vallási csoportok tagjai, mert – Kossuthot idézve – „a nép érzi a nyomort, de nem tud magának okairól számot adni”. Ennek a feszültségnek a levezetésére születnek a téveszmék és balítéletek, amelyek fanatikus bántalmazásba torkollva terelik el a figyelmet a valós problémákról. A szerző a későbbiek során általánosságban is visszatér a kirekesztés-megtorlás társadalmi problematikájához, annak mechanizmusához, de a tiszaeszlári per nyomozási iratait, jegyzőkönyveit, ügyészi és védőbeszédeit áttekintve egy összetett, szerteágazó, több szinten működtetett retorziós módszertanról rántja le a leplet, egyben pszichológiai szempontból is fölmutatja az ember morális tartásának motorját is.
A tiszaeszlári per, bizonyítja a továbbiakban a szerző, mindössze egy állomása volt az Európa zsidótlanítását célzó eszme burjánzásának.
