A világ tengereinek műanyagokkal és egyéb hulladékokkal való szennyezettsége egyre súlyosbodó problémát jelent. Az ENSZ becslése alapján az óceánokban, tengerekben átlagosan 13 ezer darab műanyag tárgy lebeg négyzetkilométerenként. Az Atlanti-óceán északi része és az Északi-tenger a legszennyezettebb. Ezt követi a Csendes-óceán, míg az Antarktisz a legtisztább. A szemét nagy része a víz alatt úszik, és nyolcvan százaléka a szárazföldről, a szennyvízcsatornákból és a folyókból, húsz százaléka a hajókról és a fúrótornyokról kerül a vízbe. Szintén jelentős mennyiségben kerülhet(ett) veszélyes anyag a vízbe különféle természeti katasztrófák idején, például cunami során vagy éppen a japán atomkatasztrófa idején is.
Legnagyobb mennyiségben tubusok, flakonok, vizespalackok, csomagolóanyagok és műszálas ruhák maradványai úsznak a vízben. A műanyag részecskéket lenyelve az élőlények megfulladhatnak, vagy a nagyobb darabok a nyelőcsövet eltömítve éhhalált, illetve különféle belső sérüléseket okozhatnak. A bomló műanyag mérgező anyagokat is kibocsát, így az egész tengeri táplálékláncra negatív hatást fejt ki. Az ENSZ szerint évente egymillió tengeri madár és százezer tengeri emlős pusztulása írható a különféle hulladékok számlájára. Ha a tendencia folytatódik, 2050-re több műanyag lesz az óceánokban, mint hal.
A kikötők és vízi utak takarításának több módja is van: az egyik a hálókkal felszerelt hajók alkalmazása, a másik a dokkok sarkaiban felgyülemlő szemétszigetek kimerése. A hajók fenntartása és üzemelése azonban nagyon költséges, a kikötők dolgozói pedig nem tudnak lépést tartani a hulladékmennyiséggel. Erre a problémára talált ki egy megoldást két szörfös, akik vízen úszó, önműködő szemetessel oldanák meg az óceánok szennyezettségének egyre súlyosbodó problémáját. A kikötők vizének megtisztítására szánt Seabin, vagyis tengeri kuka nevű szerkezet egy henger alakú tartályból, egy természetes anyagból készült „szemeteszsákból” és egy partról működtethető szivattyúból áll. A nap huszonnégy órájában üzemelő szerkezetet a kikötői dokkokhoz lehet erősíteni. A szivattyú folyamatosan pumpálja a vizet a szemetesbe, amely felfogja a hulladékot és az olajat, majd a megszűrt víz visszakerül az óceánba.
A fiúk az Indiegogo nevű közösségi finanszírozási oldalon gyűjtöttek pénzt a projektjükre, és több mint 267 ezer dollárt gyűjtöttek össze. Terveik szerint a tengeri kukák gyártása még az idén beindul. Ők fontosnak tartják azt is, hogy helyi vállalkozókkal gyártassák le a szerkezeteket, és az előállításuk során idővel az óceánokból kihalászott műanyaghulladék egészét újrahasznosítsák.
A Seabin feltalálóit, Pete Ceglinskit és Andrew Turtont a vízi sportok iránti rajongásuk hozta össze, Miranda Wangot és Jeanny Yaót pedig a közös iskolapad. A két kanadai gimnazista kíváncsiságból kezdett kutatni a műanyagok lebontására vonatkozó cikkek iránt. Egy helyi folyóban kezdtek vizsgálódni, mert szerették volna a ftalátokat lebontani. Ezek azok az ártalmas műanyagadalékok, amelyek a műanyagok rugalmasságát, tartósságát és átlátszóságát biztosítják. Kémiailag nem kapcsolódnak a műanyaghoz, így könnyen kijutnak a környezetbe. Gyerekjátékokban, élelmiszerek csomagolásán és műanyag palackokban is megtalálható. Évi 200 millió kilogramm ftalát kerül a levegőbe, vizekbe és a földekbe. Ezt az elképesztő méretű szennyeződést lehetne megoldani azzal, ha vízzé és szén-dioxiddá bomlanának le – bár ez utóbbi elsőre nem hangzik túl jól, de sokkal ártalmasabb, amikor az emberekre is veszélyes módon jut egyébként is ugyanerre a sorsa, és az új találmánnyal ez elkerülhető. A lányok sokszor véletlenek segítségével jutottak olyan baktériumtörzsek felfedezéséig, amelyek képesek ezeket a ftalátokat lebontani. Megnyertek egy nemzetközi kutatóversenyt, azóta pedig céget is alapítottak. Két éven belül elkezdhetik a ftalátokat lebontó baktériumok bevetését, várhatóan Kínában.
Ramon Knoester holland építészt is sokat foglalkoztatta ez a probléma, ő a műanyag hulladékból egy úszó, lakható szigetet építene, így szeretné megszabadítani a nagy vizeket a szennyeződéstől, egyben egy új életteret teremteni. Elképzelése szerint a műanyag hulladékot összegyűjtik, típus szerint szelektálják, majd az összeaprított anyagot tisztítás után felhevítik, és építőanyagot gyártanak belőle, amiből összerakják a szigetet. A saját energia- és élelmiszer-ipari forrásokkal rendelkező Recycled Island nevű újrahasznosított szigeten lesznek lakóingatlanok, mezőgazdasági területek, strandok, turisztikai irodák. A szigeten hínárfarmokat hoznának létre. Az algagazdaságok megnövelnék a helyi halpopulációt, azzal, hogy élelmet és menedékhelyet biztosítanak számukra ezekkel a hínármezőkkel, továbbá tápanyag-elnyelőként funkcionálnának, azaz felveszik a vízből az olyan szervetlen tápanyagokat, mint az ammónia, nitrát és foszfát. Ezenkívül készíthetnének belőle ételt, bioüzemanyagot, gyógyszert, trágyát és jelentős mennyiségű CO2-t is el tudna nyelni az algamező.
A holland illetőségű WHIM nevű építészeti cég Újrahasznosított Sziget nevezetű programja szerint a Csendes-óceán északi részén megépülő szigethez 44 ezer tonna műanyag hulladékot használnának fel, ennyi úszó szeméthalomból szeretnének egy Hawaii méretű lakószigetet létrehozni. A teljesen önfenntartó úszó város Knoester szerint potenciális élőhelye lehetne az egyre növekvő mennyiségű éghajlati menekültnek is.
