Tegnap tojást vásároltam a piacon. Az árus előtt kirakott portéka tetején öles számokkal jelzett kartondarabok mutatták, hogy 9, 10 vagy 11 dinárba kerül egy-egy tyúktojás. Amíg a kofa nekem pakolt, megállt mellettem egy korombeli nő, és megkérdezte, mennyibe kerül a tojás. Az árus nem válaszolt, magában számolhatta a számomra csomagolt mennyiséget, én meg nem akartam munkájába avatkozni, ezért egy széles gesztussal végigmutattam az árcédulákat. A hölgy tekintete követte a mozdulatomat, de tovább várakozott, majd amikor a kofa kimondta az árakat, elfordult és távozott.
A jelenetet nem tudtam másként értelmezni, mint hogy a potenciális vásárló a számokat se ismeri. Pedig még csak nem is latin számokkal szembesült. Létezhet ez, hiszen ha valaki nincsen bizalmas viszonyban a betűkkel, bár a számokat ismernie kellene, különben hogyan tájékozódik az időben, vagy a házszámok közt? Persze erre is lenne néhány ötletem, de inkább nem vetem őket papírra.
Ez a jelenet gondolkodtatott el a betűk megértésének áldása felől, annál is inkább, hogy ma van az írástudatlanság elleni küzdelem napja. Egy nap, olyan, mint a többi. Máról holnapra nem lesz kevesebb analfabéta. A piaci jelenet kapcsán fölvetődött bennem a kérdés, ugyan mikén működtek a bankok a számítógépes éra előtt. Aztán rájöttem, magam is tapasztaltam akkoriban, macerásabb volt, mint ma, vagyis van hozadéka az informatikának, ami ma természetesnek tűnik, tegnap még nem az volt. A korszerű média fejlődése kapcsán a szkeptikusok az írásbeliség visszaszorulását jósolták, ám a képi világ is használja a betűket, nem gerjeszti az analfabetizmust, van az magától.
A korábbi kimutatások szerint a világon 862 millióan nem jártak iskolába, vagy alig néhány osztályt fejeztek be az általános iskolából. Szerbia alig több mint 7 millió lakosából 165 ezer analfabéta.
De jut erről más is eszembe. Csokits Jánosnak van egy remek tanulmánya az általános műveletlenségről, Amerikai kultúra, avagy a tudatlanság kultusza címmel jelent meg tíz évvel ezelőtt a kecskeméti Forrás folyóiratban. A szerző letaglózó adatokat közöl írásában: „Az ENSZ írástudatlanságról közzétett rangsorolásában az Egyesült Államok a negyvenkilencedik helyre került. A lakosság 60 százaléka életében még egyetlen könyvet sem olvasott, százhúszmillió amerikai felnőtt írástudatlan, vagy írni-olvasni tudása épp hogy eléri a legalsó elemista szintet. 1965-ben a huszonegy és harmincöt év közötti polgároknak 67 százaléka naponta rendszeresen olvasott újságot, 1998-ra ez a szám 30 százalékra csökkent.”
És akkor még valami. Ugyancsak Csokits idéz Alexis de Tocqueville francia történész és politikai gondolkodó amerikai tapasztalataiból: „Egy társadalom, amelynek minden tagját ostobának nevelik, hosszú távon nem lesz működőképes.” Ezt a gondolatot 1830-ban vetette papírra, és ne feledjük, az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatai nyomán.
Az analfabetizmus elleni küzdelem nemzetközi napja kapcsán ezen a meglátáson idehaza is elgondolkodhatunk. Mire is szolgál kultúránkban a betű? Egyébként ma kezdődik a 64. Kanizsai Írótábor. A résztvevők szerintem tudják.
