Régiónkban, két évtizeddel a kilencvenes évek borzalmait követően is, az ellenségeskedés számít alapértelmezett politikai helyzetnek. Néha sikerül – külső kényszer hatására vagy anélkül – kissé felülkerekedni az acsarkodás sablonján, és eredményeket elérni a régióbeli államok közötti kapcsolatokban, minden alkalommal bebizonyosodik azonban, hogy ezek az eredmények nem a megbékélés első jelei, nem egy kiegyensúlyozott jövőbeli kapcsolat kezdeti megnyilvánulásai, hanem apró, instabil, érzékeny sikerek, olyan tákolmányok, amelyeket egycsapásra romba lehet dönteni egy rosszindulatú kijelentéssel, cselekedettel. Bizonyították ezt a srebrenicai megemlékezés kapcsán tavaly némileg javult, majd idén ismét megromlott viszonyok Szerbia és Bosznia-Hercegovina között, de még ékesebb bizonyítékot jelentenek a hazánk és Horvátország közötti kapcsolatok, amelyek az utóbbi hetekben nemhogy megromlottak, hanem egyenesen az 1995-ben befejeződött háború utáni szintre süllyedtek vissza.
Pedig javulás volt ezen a téren is az utóbbi években, ahogyan e javulásokat sorra követték a visszaesések is. Ekkora zuhanás viszont még nem volt. Hogy a politikai szándék mekkora mértékben fordulhat visszájára viszonylag rövid idő alatt, arra elegendő felhozni azt a példát, hogy a szerb kormányfő és a horvát elnök asszony nemrégiben még a két ország közötti viszony rendezéséről írt alá megállapodást. Ezt követően már hamar elindultak az élcelődő kijelentések elsősorban Szerbia európai közeledése kapcsán, melyet Horvátország minden áron szeretett volna lelassítani, arra hivatkozva, hogy a szerb igazságszolgáltatásnak túl széles, régióbeli hatásköre van a háborús cselekmények felgöngyölítése terén. A horvát diplomácia lényegében kudarcot vallott, amikor előfeltételként akarta az európai államok elé támasztani saját Szerbiához kötődő követeléseit, végül belpolitikai használatra azt mondták a horvát illetékesek, hogy elérték céljukat, mindenki más számára azonban teljesen világossá vált, hogy a követelések teljesítéséből nem lett semmi, s Szerbia ugyanolyan feltételekkel láthat hozzá a tárgyalási fejezetekhez, ahogyan azt az elsődleges stratégia előirányozta. A horvát beavatkozást Szerbiában éles bírálatokkal illették, amire szívesen reagáltak odaát is, hiszen a horvát kormányválság és a választások kiírásának ténye megfelelő terepet hozott létre az erőszakosabb retorikának. Amikor már azt gondolta mindenki, hogy ennyiben fog kimerülni a horvát–szerb kapcsolatok legújabb hullámvölgye, Horvátországban beindult a rehabilitálási szezon.
Elsőként Alojzije Stepinac egykori katolikus bíborost mentette fel a horvát bíróság a második világháborúban szerbek és egyéb nem horvát nemzetiségek ellen elkövetett háborús bűnök vádja alól. Szerbia hevesen reagált az ügyre, bűnösnek tartja ugyanis a bíborost a Független Horvát Állam (NDH) területén elkövetett bűncselekményekért, szerbellenes szításért. Tiltakozó jegyzékek sorozatát váltotta a két állam egymással az eset miatt, ami azonban korántsem jelentette az összetűzések befejezését. Horvátország ezt követően hatályon kívül helyezte a Branimir Glavaš ellen háborús bűnök elkövetése miatt hozott bírósági ítéletet is, majd szobrot állított Miro Barešićnek, aki a 90-es évek háborúiban a horvát oldalon harcolt. Szerbia mindeközben tiltakozott, usztasázott, küldte a jegyzékeket és elutasította átvenni a jegyzékekre megküldött horvát tiltakozásokat.
A valódi válasz mintha még hiányzott volna. Elérkezett a Vihar évfordulója, melyet Horvátországban győzelemként ünnepelnek, Szerbiában etnikai tisztogatásként gyászolnak. Az aktuális évfordulók sem kedveztek hát a két ország közötti kapcsolatoknak. Ráadásul a horvátországi ünneplés meglehetősen botrányosra sikerült, felgyújtották a szerb zászlót és volt egy usztasa köszöntésekkel tűzdelt knini menetelés is. Szerbia ismételgette, hogy a szomszédos államban a fasizmus rehabilitálása zajlik. Az igazi válasz azonban még mindig hiányzott. Ekkor indult be a kémsztori.
Szerbiában Horvátország felé tett szökési kísérlete alatt letartóztatták Čedo Čolovićot, aki már jó ideje hazánkban gyűjtött a délszláv háborúban katonai irányítással foglalkozó személyekről adatokat, és szolgáltatta azokat ki a horvát biztonsági ügynökségeknek. Elemzők szerint a szerb biztonsági szolgálatok szóban forgó eredménye tekinthető igazi válasznak a horvát–szerb adok-kapok legújabb fejezeteiben.
A két ország közötti viszonyban néhány hónap alatt megsemmisült az a rozoga stabilitás is, amelynek felépítése húsz évet vett igénybe. Egyes értékelések szerint Szerbiát Oroszország felé terelheti a Horvátországgal megromlott kapcsolatrendszer, mely folyamatosan elgáncsolni próbálja majd az európai felzárkózás során Belgrádot. A szerb politika azonban, a jelek szerint, egyelőre nem gondolkodik az Európától való eltávolodáson. Ha „nyerni” akar Horvátország ellen ebben a harcban, azt európai porondon kell megtennie. S az európai politikának most célkitűzése a balkáni stabilitás megőrzése, ami azt is jelentheti, hogy a csatlakozási fejezetek megnyitásakor tapasztalthoz hasonló sikerekből még kijut Szerbiának ezen a nem éppen rövid úton.
Arról, hogy a jövő generációi érdekében kellene elsősorban hátrahagyni a gyűlöletet, ma már kevesen beszélnek.
