Gimnazista voltam Topolyán, a németországi unokatestvéremék ebben az időben szakközépiskolások. Jól emlékszem rá, hogy míg nekem halvány lila gőzöm sem volt tizenévesen, hogy hol fogok majd dolgozni, addig a velem majdnem egykorú lányok már tudták ezt. Pontosan tudhatták, hogy amint elhagyják az iskolapadot, nem kerülnek bizonytalan helyzetbe, nem kell munkakereséssel akár több évet is eltölteniük, hiszen ők már iskolás éveik alatt ott töltötték a gyakorlati óráikat, ahol később majd munkát is kapnak, majdani végzettségüknek megfelelően egyikük irodában, másikuk gyógyszergyárban. És ez valóban így is lett. Ők a mai napig nem ismerik a „veza” fogalmát sem, hiszen nem volt szükségük arra, hogy több sikertelen állásinterjú után végül ismerős közbenjárásával próbáljanak munkához jutni. Ők egy egyértelmű és természetes folyamat részei voltak: tanultak, majd a tanulmányaik végeztével már gyakorlati tudással is felvértezve a végzettségüknek megfelelően munkába állhattak. Ők egy olyan oktatási rendszerben tanulhattak már akkor, amely rendszerről mi itt 15 év elteltével most kezdünk csak komolyabban beszélni. Mi itt most mondjuk ki azt, hogy ebben állhat az oktatás jövője, ez segítheti a munkaerő-piaci igényeknek megfelelően a szakemberek boldogulását. Szerbia kormányfője most mondta ki, hogy a duális oktatási módszer elengedhetetlen az elhelyezkedési mutatók javítása, a GDP növekedése, az életszínvonal emelkedése és az európai integráció szempontjából is, hozzátéve, hogy mi itt még mindig nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent valójában a duális képzés. Sajnos. Ugyanis ez az oktatási módszer – ahogyan azt a minap az oktatási miniszter is hangsúlyozta – mindenkinek javára szolgálna. Azzal, hogy a diákok a szakirányú képzésük részeként már iskolás éveikben eljárnak egy adott vállalatba, munkatapasztalatot szereznek, ösztöndíj formájában fizetést is kapnak, szóval valóban belekóstolnak a munka világába már a tanulmányaik idején. A vállalatok pedig képlékeny anyaggal dolgozhatnak, a gyakorlati órák során pontosan olyan munkásokat képezhetnek ki, amilyen szakemberekre szükségük van. Feltéve, ha a rendszer jól működik: ha a diákok valóban dolgozhatnak, gyakorolhatnak az adott cégeknél a tanévek során megszervezett gyakorlati órák keretében, és nem csak kávét főznek a munkavezetőnek, és ha a vállatokban is valóban fektetnek időt és energiát abba, hogy éljenek a lehetőséggel, hogy a fiatal, potenciális munkaerőt a maguk számára legmegfelelőbben képezzék ki.
A duális oktatás tehát jó elképzelés. Ám nem véletlen, hogy Németországban, Ausztriában, Svájcban működik mai napig is a leggördülékenyebben, ugyanis ehhez erős, jól működő gazdaság szükséges. Olyan vállalatok megléte, amelyek hosszútávon tudnak gondolkodni, amelyeknek van lehetőségük fejlődni, bővülni, ami biztosítja, hogy szükség lesz új munkaerőre is, tehát érdemes és érdekük is részt venni partnerként egy ilyen képzési programban. Nem véletlen az sem, hogy nálunk a legtöbb duális oktatási programban részt vevő vállalat külföldi, a hazai vállalatok kevésbé képviseltetik magukat. Vagy mert nem ismerik a duális képzési modellt, vagy mert nem elég erősek ahhoz, hogy élhessenek ezzel a lehetőséggel.
Szerbiában jelenleg alig 14 ilyen program létezik – szép példaként említhető, hogy a szabadkai Ivan Sarić Műszaki Iskolában magyarul is elérhető ilyen képzés, a lakatos-hegesztő szak duális képzés formájában létezik –, Aleksandar Vučić kijelentése szerint ezt minimum hetvenre kellene emelni.
Ha úgy gondoljuk, hogy a duális képzési rendszer megfelelő szintű működtetése reális elképzelés, akkor mindenképpen van még mit tanulnunk a nyugaton évek óta jól működő duális képzésről és bőven van még tennivalónk is. És reméljük, nem telik még 15 évbe, hogy eljussunk oda, ahol Németország tartott már 15 évvel ezelőtt.
