Annak ellenére, hogy a bántalmazás nemtől független, mégis az esetek többségében nő áldozatokról beszélünk. A férfiakkal szemben sokkal kiszolgáltatottabbak, és gyakrabban válnak erőszak áldozatává. Világszerte követnek el ellenük nemi, családon belüli erőszakot és annak egyéb formáit. Európai adatok szerint minden ötödik nőt rendszeresen veri a férje vagy a partnere, míg hazánkban önkéntes szervezetek felmérései alapján minden második nő esetében jelen van, vagy már korábban megtapasztalta a bántalmazás valamely formáját. Ez azt jelenti, ha Ön nem is, környezetéből valaki biztosan erőszakos cselekmény áldozata volt.
Bántalmazás alatt nemcsak a fizikai tettlegességet értjük. A különböző megnyilvánulási formákat olykor még az áldozat maga sem ismeri fel, vagy nem meri bevallani magának. Leggyakoribb a családon belüli erőszak, amely fogalma ötféle erőszaktípust jelöl: nemi (szexuális), testi (fizikai), gazdasági, szóbeli (verbális) és lelki (pszichológiai). Szóbeli lekicsinylés, gúnyolódás, a nő külseje, faji, vallási hovatartozása miatt történő sértegetése, nevetségessé tétele, veréssel, öngyilkossággal, valamint a gyermek elvételével történő fenyegetés a verbális erőszakra utal. A pszichológiai erőszak többek között az alapvető érzelmi igények és szükségletek megtagadására vonatkozik, az áldozat környezetétől való elszigetelésére, továbbá a nő önbizalmának állandó jellegű lerombolására, hibáztatására, kérdőre vonására, jellegzetes félelmet keltő viselkedéssel, fenyegetőzéssel, beteges féltékenykedéssel, támadó faggatózással párosítva. A gazdasági erőszak az anyagi vonatkozásában történő mindenféle korlátozást jelöli, ami magába foglalhatja a nő fizetésének kisajátítását, napi szintű elszámoltatását, anyagi zsarolását, illetve a munkától való eltiltását. Tehát különböző viselkedésmintákról beszélünk, amelyek esetében a cél a másik személy feletti hatalomátvétel. Az erőszakos állapot fenntartásának alapját tehát a másik önbecsülésének lerombolása képezi, hiszen az önértékelés hiánya, a magányosság még befolyásolhatóbbá tesz bennünket.
Környezetünkben a szégyen és a félelem érzés, valamint a nem megfelelő társadalmi szerepvállalás miatt az áldozatok inkább a hallgatást választják. Sokat olvashattunk, értesülhettünk a bántalmazó kapcsolat dinamikájáról, az erőszakos cselekmény logikájáról és a megelőzésére vonatkozó intézkedésekről. Mégis a köztudatban számos tévhit kering, amelyek leginkább meggátolják az áldozatok segítségkérését, továbbá a környezet és az intézmények megfelelő, szükséges segítségnyújtását. Az egyik ilyen széles körben elterjedt felfogás, hogy a kialakult helyzetért magát az áldozatot okoljuk, nagy hangsúlyt fektetve az egyéni provokáló viselkedésre. Az erőszakos cselekmény azonban semmilyen helyzetben sem a nő hibája. Bármennyire is kihívóan, idegesítően viselkedik valaki, senki sem érdemli meg azt, hogy testi-lelki épségére törjenek. A felelősség mindig az elkövetőt terheli. A másik ilyen tévhit szerint, amely az otthon falai között történik, ahhoz a szomszédoknak, rokonoknak, ismerősöknek semmi köze. Sokan úgy vélik egy pofon még belefér, és az áldozatokat sokkal inkább támogatják, mint az elkövetőt. A fizikai tettlegesség, az erőszakos viselkedés, a bántalmazás bármely formája bűncselekménynek számít. Ez társadalmi probléma, és mindannyiunk polgári kötelessége feljelentést tenni, amit akár névtelenül is megtehetünk.
Ha azt hisszük, hogy a néhány generációval ezelőtti alapvető felfogás, nevelési elvek mára már megváltoztak, akkor nagyot tévedünk. A gondolkodás, mely szerint a nőknek tisztelniük és szolgálniuk kell a férjüket, párjukat – bár időközben némileg változott – továbbra is jelen van. Még mindig az a tévhit él, hogy a nő mellé egy határozott, erős férfi kell. Ezek a sztereotípiák mai napig sem tűntek el, csak átalakultak. Az egyetlen különbség, hogy ma már kimerjük mondani és tudjuk: nem szabad olyan lélekromboló párkapcsolatban élni, amely az önbecsülésünk teljes elnyomásába kényszerít.
