Gyerekkoromban édesanyám szépen felöltöztetett minket és közösen, az egész család kisétált a temetőbe. Emlékszem, hogy különös izgalommal töltött ez el, mert amikor már elég nagy voltam hozzá, én gyújthattam meg a gyertyákat. És amikor már a húgom is elég nagy volt hozzá, még izgalmasabb volt számon tartani, hogy egyik sírnál ő gyújtja meg, a másiknál pedig én következek. Leginkább a temető bejáratánál lévő keresztnél szerettem elidőzni, nézni a sok égő gyertyát és az égő gyertyákról meggyújtani a már elaludtakat. Szerettem összeszedni a szétfolyt és megszilárdult viaszt a mécsesek faláról, és szerettem rácseppenteni forrón is az ujjamra, majd lekapargatni róla. Persze nem tölthettem a nagy keresztnél az összes időt, hiszen ilyenkor nagyon sok sírt látogattunk meg. A közeli hozzátartozók nyughelyét ismertem. Tudtam, hogy éppen a nagytatám vagy a dédmamám sírján gyújtom a gyertyát. Ám ilyenkor több olyan nyughelyhez is elsétáltunk, ahol mindig kíváncsian hallgattam apu vagy anyu magyarázatát, hogy kinek a kicsodája nyugszik itt, ismertem-e vagy nem, de ha őt személyesen nem is, akkor valamelyik rokonát, gyerekét, unokáját biztosan. Arra is emlékszem, hogy számomra sokszor nem volt elég csak állni a síroknál és imádkozni, kíváncsi voltam arra is, hogy mikor és hogyan halt meg az illető. Ezek a temetőlátogatások olyan családi programok voltak, ahol évről évre ismerős történeteket mesélhettünk hosszan, lassan. Ami egyik évben új történet volt, az a másik évben már nosztalgikus visszaemlékezésként vált részemmé. És persze ilyenkor sok ismerőssel is találkoztunk, bár emlékszem, hogy az ismerősökkel – számomra sokszor ismeretlenekkel – való szóváltást, szüleim megtorpanását, hogy másokkal beszélgessenek, nem szerettem. Haladni akartam mindig, mert engem a gyertyák gyújtása érdekelt, és a történetek, amelyek egy-egy sírkőnél születtek. De a legjobban azt élveztem, amikor addig időztünk a temetőben, amíg elért minket a sötétedés. Mert az alkonyatban a gyertyák fényei felerősödtek, én pedig nagyon szépnek találtam a millió pislákoló fénnyel borított temetőt.
Ezt az őszi temetőjárást amiatt is vártam, mert tudtam, hogy hazafelé sült gesztenyét veszünk. Akkoriban, ott a faluban ez volt az egyetlen alkalom, amikor gesztenyét lehetett venni. Azt sem bírtam ki, hogy hazaérjünk, mindig kikönyörögtem, hogy már a hazafelé úton kibonthassam vagy bontsák ki nekem, és még forrón falhassak belőle.
Azután ahogy teltek az évek, már nem akartam sok időt gyertyás játékkal tölteni a nagy keresztnél, kikopott belőlem a versenyszellem is, hogy melyik sírnál gyújtom én a gyertyát, ismertem már a történeteket is, és már nem kellett, hogy újra elmondják nekem a szüleim, hanem magamtól is fel tudtam idézni. Az évek múltával nem idegesített a rég látott ismerősökkel való találkozás sem. Nem idegesített, hogy a szüleim leálltak beszélgetni, sőt, egyre többször történt meg, hogy miattam torpantunk meg, mert én akartam pár szót váltani valakivel. Egyetlen dolog nem változott: gesztenyét mindig venni kellett hazafelé menet.
Mindezek emlékként élnek bennem, mert évek óta nem jártam otthon mindenszentekkor és halottak napján a temetőben. Mivel nincs szabadnapunk, körülményes és időigényes lenne munka után hazajutnom, eleve sötétedésre érnék oda, az idő szorítása pedig elvenné a temetőlátogatás meghittségét. Így legtöbbször napokkal vagy akár hetekkel az ünnep előtt vagy után jutok ki az otthoni temetőbe a szeretteimhez. Akkor viszek virágot, gyújtok gyertyát. Akkor, amikor a többi gyertya még nem vagy már nem ég. Az én hallottaim napja számomra akkor van, amikor ott állhatok a sírjuknál.