Néha feszengünk, ha társaságban, főként ismerősök beszédjüket jövevényszavakkal tűzdelik, olyanokkal, amelyek magyar megfelelőjét is kétségtelenül ismerik. Tudják, hogy a hémiszka magyarul golyóstoll, a szokk üdítő vagy szörp, a kesza zacskó, a patika edzőcipő, de mégis inkább a jövevény változatot használják társalgás során. Mintha az lenne a természetes.
Mert az is, a társadalmi környezet elfogadja ezt a korábban makaróni nyelvnek nevezett, vajdasági magyar nyelvhasználatot. Szélesebb viszonylatban azonban megnehezíti a magyar–magyar kommunikációt. Az irodalmi nyelvre nevelt környezetben nem mindenki érti, hogy ha majicát mondunk, pólóról beszélünk, mint ahogy a székely berbécsfej csorbát murokkal is inkább következtetés, mint nyelvismeret alapján igyekszünk értelmezni.
A nyelv ugyanis összetett rendszer, amit színesítenek a belső nyelvjárások, a tájszók, a jövevényszavak, a kiejtés. A jövevényszavak beépülnek a köznyelvbe, így például, ha asztalt említünk, mindenki érti, mire gondolunk, anélkül hogy fölmerülne benne, hogy ez a (fizikailag és beszédben egyaránt) gyakorta használt főnév (tárgy) a szláv stol (sztol) szóból ered. A himpér jelentése mögött se keresi senki a német Himbeere (szarvastehénbogyó) eredetit, aki érti, tudja, málnáról van szó. Ugyanis a tájszók nem épülnek be kötelezően a köznyelvbe. Valamiféle határhelyzetben állnak a köznyelv és a tájnyelv közt, vagy egy szűkebb, esetleg tágabb régió nyelvhasználatát gazdagítják.
Nem kell tehát nyomban fölvisítani, ha valaki meghosszabbította licsnája (személyazonossági igazolványa) érvényességét. Mondja csak nyugodtan, az egyéni nyelvhasználat joga elvitathatatlan. Ám ugyanez a jog kettős szociolingvisztikai kérdést is érint. Az egyik a megfelelés szándéka. Egyik vajdasági írónőnk jegyezte föl, hogy amikor barátnőjével Szegeden női alsóneműt keresett, az elárusítónő kioktatta, annak a neve: bugyi. Amit természetesen ő is tudott, ám igyekezett „szebben” kifejezni magát, igazodni kívánt egy feltételezett nyelvi normához. A másik, ellentétes hozzáállás pedig a megfelelési törekvés elutasítása, ragaszkodás a regionális nyelvi önazonossághoz. Ennek szép példáit találhatjuk a Magyarországra költözött, vagy ott tanult vajdasági magyar írók műveiben. Az önazonosság nem egyéb, mint az emlékezet, így természetes, hogy a Vajdaságból elszármazott írók emlékezetükből rakják össze hajdani és új, vagyis módosuló identitásuk alkotóelemeit. Két példa csupán. Majoros Sándor Az eperfa nyolcadik gyökere című regényében következetesen használja a Zsupánia szót, ami Vármegyeházát jelent, de ugyanígy, utólagos értelmezés nélkül írja a söntés helyett a sank szót, hitel helyett a kreditet, parancsnok helyett a komandírt, töltött káposzta helyett a szármát, bizottság helyett a komissziót, képernyő helyett az ekránt, a röplabda helyett az odbojkát, a pótkocsi helyett a prikolicát, a fészer helyett a supát. Balázs Attila egyik szövegében olvashatjuk: „Sajnos a magnóból kiment a batri. Szebben szólva: lemerült az elem.” Ebben az esetben a vajdasági, szerb nyelvből átvett és átformált tájszó (baterija = batri) áttételesen utal az elbeszélő identitására, hiszen jelzi, hogy tudja ő ezt „szebben” is mondani.
Ám kell-e szebben mondani?
Laikusok könnyen és viszonylag gyakran beszélnek a vajdasági magyarok által használt, távolról se egynemű nyelv romlásáról, a nyelv határai védelmének könnyelmű föladásáról. A szakmabeliek más véleményen vannak. Dr. Kiefer Ferenc akadémikus nyelvészprofesszor például lakonikusan fogalmazva szögezte le, hogy a magyar nyelv nem romlik, csak változik. Dr. Silling István nyelvészprofesszor úgy tartja, hogy a nyelv ugyanolyan élő képződmény, akár a társadalom, és ennek megfelelően állandóan változik és alakul. Szerinte a vajdasági magyar emberek nyelvhasználata miatt egyáltalán nem kell aggódnunk. Senkinek sem kell sopánkodnia azon, hogy a mi nyelvünk romlott, vagy szegény, netán csúnya. Ez mind nem igaz.
Én hiszek a tanár uraknak és örömmel fedezem föl az irodalmi alkotásokban a nyelvi vajdaságiságot, mint sajátos beszédmódot.
