Immár a hetedik hete keresem a szót, amire szükségem lenne egy írásomhoz. Egy retorikai szakkifejezést, amiről biztosan tudom, hogy fölírtam valahová. Hosszú évek óta számítógépen tárolom a kijegyzéseimet, azok közt könnyen lehet keresni, persze a most szükséges szó nem bukkant föl. Szerencsére a minapi meszelés során előkerültek jegyzetfüzeteim, hat testes darab. A sorrendben második hiányzott, meggyőződésem szerint abba a babarózsaszín fedelű, vékonyka, kockás, pardon, négyzetes füzetecskében rejlett a följegyzés. A soha ki nem hunyó reménytől vezérelve átlapoztam jegyzetfüzeteim, a keresett szónak nyomára mégse bukkantam rá.
Viszont igencsak meglepődtem. A 15–25 és még több évvel ezelőtt vezetett följegyzéseim egy tisztességes és olvasható kézírást mutattak. Gyöngybetűknek ugyan nem mondható, de kimunkált, letisztult, szépnek is nevezhető kézírás. Ma harminc percen belül már nem tudom elolvasni magam sem, amit papírra firkantottam, mert ma is sokat írok kézzel, zömmel fölöslegesen. De a szokás hatalma.
Közben megtaláltam a rózsaszín borítójú füzetet is, a többinél alaposabban vizsgáltam át, a keresett kifejezésnek nyoma se volt benne, de a többi kijegyzésnek sem, amelyekről gyanítottam, hogy itt leleddzenek. Mi másra gondolhatnék, hogy létezhet még egy babarózsaszín fedelű füzetkém, ami nincsen sorszámozva, de most nyoma sincs. Pontosan tudom, Poszler György műfajelméletét jegyzeteltem ebbe a füzetbe, meg egy hölgy eszmefuttatását az alpári és emelkedett beszédről. Nehogy bárki is elvetemült szexistának gondoljon, hogy nem jegyeztem meg a szerzőnő nevét, sem írásának címét, szemben Poszler tanár úréval, akkor fontosnak tartottam kiírni gondolatait, ma fontosnak tűnik megtalálni őket, de nem megy. Évtizedek teltek el az olvasás és a fölidézés között.
Ami érdekes, nem is fontos az a keresett kifejezés, az utána való keresés az izgalmas. Átlapoztam a papírra jegyzett kijegyzéseim, és szomorúan szembesültem vele, hogy életem végéig – bármikor is következzék be e gyászos, és egyre közeledő pillanat – nem kell már mást olvasnom, csupán az előkerült följegyzéseim füzeteit lapozgatnom, és máshol nem kell inspirációra vadásznom.
Nem úgy, mint az (egyelőre) elveszett jegyzetfüzetem után, mert annak megtalálása immár komoly kihívást jelent számomra.
Viszont a kettes jelzésű, rózsaszín fedelű füzetben mégis találtam némi csemegét. Harminc évvel ezelőtt vethettem papírra, mert utána nyomban a Magyar Szóból kivágott, Podolszki József halálhírét közlő gyászjelentést ragasztottam be a füzetbe, aminek keltezése 1986. szeptember 13. Noha erősen halványuló matematikai ismereteim is arra mutatnak, hogy ha a naplószerű bejegyzés idején harmincéves lehettem, most meg hatvan vagyok, pontosan a jelzett időpontban firkantottam le a néhány mondatot. De hogy miért éppen piros tintával, már se kideríteni, se megmagyarázni nem tudom. Bár az Új Symposion szerkesztősége is hajlamos volt hasonló gaztettekre, például rózsaszínben nyomta a folyóirat szövegeit. Én meg szerettem a Sympót.
A kézírást dicsőítő följegyzésem mindössze ennyi: „Maholnap harmincéves leszek, kezdenek kialakulni bennem a dolgok. Összeállt egy listám azokról a legkedvesebb könyveimről, amit egy misztikus lakatlan szigetre cipelnék magammal. Megcsontosodó értékrendszeremmel szemben egyre nagyobb badarságokat követek el, ahogy az írógép mögé ülők. Legjobb lenne talán ismét kézzel írni.”
Mindössze ennyi a véletlenül föllelt jegyzet, ami három évtized után újraolvasva a dilemmák sorát vezette elém. Miért jegyzeteltem piros tintával? Talán az Új Symposionból áradó újdonság nyomán, hogy például rózsaszín betűkkel is lehet szedni egy lapszámot? Egyébként mindig a töltőtollat részesítettem előnyben a grafitceruzával és golyóstollal szemben, noha azokat is használtam. De miért nem jegyeztem föl a lakatlan szigetre szánt kiskönyvtáram címszavait? Bizonyára, mert akkor fejből tudtam a listát, ám érdekes lenne összevetni három évtized múltán a maival, annál is inkább, hogy jelenleg nincsen ilyen listám.
A harmadik dilemma a kézzel írott följegyzések története. Amikor ezt a följegyzést sercintette tollam a papírra, munkaeszközöm egy elektromos írógép volt, valaki nyugatról hozta és a nyakamba varrta. Az nem okozott gondot, hogy nem magyar nyelvű billentyűzete volt, viszont a külön ékezeteknél olyan erővel sújtott le a betűkar a papírra, hogy akár az ötödik másolat papírját is átütötte volna, de én nem használtam ennyi másolatot. Az írógép még a kemény adminisztráció mozdonya lehetett. Később már egy elektronikus, forgófejes írógépen dolgoztam, egyetlen példányú papírral, mert a készülék erről a példányról törölni tudta a téves leütéseket. Csak éppen képtelenség volt megetetni megfelelő író- és törlő szalaggal, de a forgófej is gyakorta elhányta az ékezetes betűket. Mindegy, ez a berendezés már nyitánya volt a számítógépes korszaknak. Amit nehezen fogadtam el a mechanikus írógép árnyékában.
Németh Istvánnal kapcsolatosan írtam a Magyar Szóban, hogy kalapot emelek előtte, mert kézzel ír. Kaptam is miatta fiatal pályatársaimtól, mit gondolok, miről beszélek, a kortárs technológia ellen uszítok?
Azt hiszem, sikerült kihúznom a támadások méregfogát, de nem is ez a lényeg. Az idézett (napló)feljegyzésemben arra sincs utalás, melyek azok a baklövések, amelyeket a mechanikus gépezet előtt elkövetek. Azt viszont pontosan tudom, miket okoz a számítógép. Kiröppen kezem alól a szó, pillanat alatt, noha hetekig, hónapokig keresem. A számítógép rengeteget segít az internet és a Ctrl+C és Ctrl+V funkciói révén, ám annak párja nincsen, ha egy füzetbe a jobb oldalakra írsz töltőtollal, mert az fegyelmet igényel, majd újra és újra olvasván a munkád, a bal oldali lapokra írod észrevételeidet, javításaidat, majd végül mindezt egybeolvasva beleírod a gépbe. A keresett szó meg egyszer csak megkerül.
