Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan – egy jelmondat, amit a környezetvédők újra és újra elismételnek, és egy jelmondat, amely újra és újra emlékeztet a kötelességünkre, hisz bármennyire is individuumok vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek, szükségünk van arra, hogy amikor valamit teszünk vagy gondolunk, akkor azt úgy tegyük, hogy másnak se ártsunk vele, akkor azt úgy gondoljuk, hogy a másikra is gondolunk közben, a mindenkori te-re, ő-re, ti-re, ők-re.
A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön – egy újabb jelmondat, amit a környezetvédők újra és újra elismételnek, és egy újabb jelmondat, amely újra és újra emlékeztet a kötelességünkre, hisz bármennyire is individuumok vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek, szükségünk van arra, hogy amikor valamit teszünk vagy gondolunk, akkor azt úgy tegyük, hogy unokáinknak se ártsunk vele, akkor azt úgy gondoljuk, hogy a másikra is gondolunk közben, a még meg sem született unokáinkra, dédunokáinkra, hetedíziglen.
Azután megpróbálunk úgy tenni, hogy szem előtt tartjuk e két jelmondatot. Próbálunk lokálisan minél többet tenni a környezetünkért, gondolva arra, hogy az egész emberiségnek jót teszünk azzal, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot, hogy nem kérünk zacskót a boltban, vagy ha mégis rákényszerülünk, akkor a zacskót újra és újra felhasználjuk, virágokat ültetünk, a házunk elé fákat telepítünk, télen etetjük a madarakat, és ami talán ugyanolyan fontos, eljárogatunk a helybeli környezetvédő civil szervezet által szervezett programokra – ahol megismerhetjük, és ezáltal megszerethetjük a minket körülvevő természetet, és ennek hatására még jobban oda figyelünk a sorsára, és még többet akarunk tenni érte. Lelkesek vagyunk, és úgy érezzük, teszünk valamit unokáink, dédunokáink érdekében, hogy ők is láthassanak feketerigókat, fecskéket, gólyákat. Összeszorítjuk az öklünket, és izgalommal figyeljük, hogy a Greenpeace-esek hajójának sikerül-e elmenekülnie a bálnavadászok riasztólövései elől, szorítunk az aktivistáknak, akik nem elégszenek meg a lokális cselekvéssel, akik a globális cselekvésben látják a megoldást, akik a globális cselekvés fontosságára hívják fel a figyelmünket, akik újra és újra a hatalom arcába vágják a könyörtelen igazságot, hogy bolygónk pusztul és erről csakis mi tehetünk, és ez ellen csakis mi tehetünk.
(Fotó: Gergely József)
Azután a lelkesedésünk egy kicsit alábbhagy, hiábavalónak érezzük a lokális cselekvést, dühbe gurulunk, hisz a mindenkori hatalom irányából csak érdektelenséget, közönyt, óvatoskodást, halogatást tapasztalunk. Amerika kihátrál a párizsi egyezményből, a szénbányászatot preferálja és harci repülőgépekkel árasztaná el a világ egét, az országok vezetői szén-dioxid kvótákkal seftelnek, arról vitáznak, kinek mennyi joga van szennyezni a környezetet, kinek van joga több mérges gázt ereszteni a levegőbe, az arabok sípályát építenek a sivatagban, a világ vezető autógyártói teszteredményeket hamisítanak… Pénz, profit… Hogy akinek sok van, még több legyen. Hogy akinek semmi egyebe nincs, mint az unokái és az őt körülvevő természet, annak semmi egyebe ne legyen, csak a két keze, amellyel még több profitot termelhet annak, akinek sok van.
Nem tudjuk, mit eszünk, mit iszunk. Talán jobb is… Nem vesszük figyelembe a káros anyagok koncentrációját az ivóvízben, a folyóinkban, a levegőben. Talán jobb is…
A tudatlanság nem fáj. A tudatlanság megnyugtat, naivvá tesz, jó állampolgárrá tesz, lokálisan gondolkodóvá és restté, lustává, fásulttá, olyan valakivé, akinek csak meg kell mondani az ellenség nevét, és kérdezés nélkül ellenségként tekint rá, még akkor is, ha korábban a kenyerét ette, a vizét itta. Egy szempillantás alatt a teremtő természet ellenségeivé válhatunk.
Június ötödike, a környezetvédelem világnapja, megszámlálhatatlan rendezvénnyel, megmozdulással, a lokális cselekvés megannyi apró jelével.
Június ötödike, a környezetvédelem világnapja, megszámlálhatatlan szónoklattal, ígérettel, a globális cselekvésképtelenség megannyi jelével.
