Néha egyszerűnek tűnik a dolog: egy hatalmas, kék-fekete monokli, felrepedt ajkak, a kérdésre, hogy „mi történt?”, általában lesütött pillantás a válasz és valami olyasféle, hogy „leestem a lépcsőn”, netán „megcsúsztam a biciklivel” vagy hasonló.
Aztán olyan is van, hogy „csak” egy-két pofon csattan, mintegy indulatból, aminek egy-két órán belül nyoma sem marad, így a magyarázkodásra sincs szükség. De a lesütött pillantás itt is megmarad…
És persze mindannyian ismerünk olyan eseteket is, amikor a fizikai erőszak jelei nem tapasztalhatóak semmiféle formában, viszont az áldozat már szinte a fejét sem meri felemelni, nemhogy egyenesen mások szemébe nézni. Olyankor történik ez, amikor az áldozatnak minden cselekedete, szava, de még gondolata is folyamatosan, tartósan lenézést, a megalázásnak megannyi formáját váltja ki.
Rendszerint abból a személyből, akit szeret. Vagy legalábbis szeretett, egykor, valaha, talán.
Családon belüli erőszak. Ez a hivatalos megnevezése az olyan eseteknek, amikor a család (többnyire) férfitagja testi vagy lelki terrort alkalmaz a család egy másik (jellemzően nőnemű) tagja vagy akár az egész család felett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem kizárólag férfi lehet az erőszakos fél és nem kizárólag nő a bántalmazott; egyszerűen csak a statisztika szerint többnyire ez a „szereposztás”.
Persze, vannak alfajai is a családon belüli, különösképpen a lelki erőszaknak; mindannyian ismerünk anyákat, akik szinte rátelepszenek a többi családtagra, lekicsinylő, becsmérlő megjegyzéseikkel, mindent jobban tudó magatartásukkal mindenféle önérzetet, önbecsülést kiölve életük párjából, gyermekeikből. Hosszú, életen át tartó folyamatok ezek, nem egyszerű a menekülés az ilyen kapcsolatokból. De ha rangsorolni kell, mégis kénytelenek vagyunk azt mondani: a családon belüli erőszaknak ezen formája (rövid távon legalábbis) nem olyan életveszélyes, mint a brutális verésekkel, gyilkos ütésekkel tűzdelt változat.
Ha azt mondjuk, családon belüli erőszak, azonnal megjelenik előttünk a sztereotip kép: durva, nagyhangú, nagydarab, erőszakos férfi, atlétában, borostás arcán még ott csillog a paprikáslé, miközben hatalmas tenyere már csattan a meggörnyedt, vékony, halk szavú asszony arcán, akit utóbb ökölbe szorított kézzel üt, s mindezt néhány rettegő gyermekszempár lesi a sarokból. Szeretjük azt hinni, hogy a baráti, ismeretségi körünkben nincsenek ilyen egyedek, hogy ez mindig csak máshol, máskor történik, borzasztó, persze, de mi mégiscsak kultúrnép vagyunk, még ha somolygunk is kissé cinkosan, kissé nosztalgikusan, picit talán szégyenkezve is, ha azt halljuk (netán mondjuk?), hogy „a pénz számolva, az asszony verve jó”.
Pedig nem így van. A családon belüli erőszak elkövetői között tökéletesen leképeződik az egész társadalom. Vannak köztük orvosok, ügyvédek, tanárok, mérnökök, kétkezi munkások és munkanélküliek szép számban, ahogyan az élet minden más területén is. Akkor is, ha nem akarunk róla tudni.
Mert a családon belüli erőszakot még mindig afféle tabuként kezeljük, olyan jelenségként, amihez másnak nincs köze, elvégre azt, ami otthon, a négy fal között történik, nincs jogunk firtatni. S csak akkor lepődünk meg, ha a statisztika az orrunk alá dörgöli az adatait. Nevezetesen, hogy tágabb térségünkben (Szerbiában és Magyarországon) nagyjából 45–50 életet olt ki évente a családon belüli erőszak. Lefordítom: gyakorlatilag hetente öl meg egy embert valamelyik közeli hozzátartozója. Csak úgy, különösebb ok nélkül. És ez a szám évről évre emelkedik.
Január elején közölte a Tanjug Vesna Stanojević, egy, a családon belüli erőszak ellen küzdő tanácsadó szervezet koordinátorának szavait, hogy a nők elleni halálos kimenetelű, családon belüli erőszakos esetek száma egyre növekszik, s az erőszak különösen kifejezett az ünnepek és évi szabadságok után. „Az adatok alapján tavaly november 22-éig családi veszekedések során 77 személyt öltek meg, ebből 45 nő” – mondja Stanojević, aki arra figyelmeztetett: egy évvel korábban, 2012-ben a családtag keze által megölt nők száma „csupán” 29 volt. Vagy csak ennyiről tudtunk – ugyanis a valóban elkövetett erőszak jóval elterjedtebb, mint ahány esetben azt az áldozatok jelentik. Szégyen, elhagyatottság-érzet, félelem a hallgatás oka többnyire, amit csak nehezen küzd le az áldozat; rendszerint már csak akkor, amikor a gyermekeit is fenyegeti az agresszió, vagy ha közvetlenül az élete forog veszélyben. Pedig már az első pofon után jelezni, jelenteni, feljelenteni kellene!!!
A szakember elmondta azt is, hogy a szervezeténél évente mintegy 3500–4500 nő jelzi, hogy családon belüli erőszak áldozata. Ez azt mutatja, hogy az agresszió nagyjából azonos mértékű, csak éppen a megnyilvánulási formái válnak egyre brutálisabbakká.
A társadalom persze próbálja kezelni a helyzetet, a legveszélyeztetettebb nők (és gyermekeik) számára biztonságos házakat üzemeltetnek, ahol az áldozat meghúzhatja magát anélkül, hogy bántalmazója tudna a hollétéről. Belgrádban, Pancsován, Nagybecskereken, Újvidéken, Zomborban, Nišben, Kragujevacon és Jagodinán. Magyarkanizsán még csak tervek szövődnek egy ilyen biztonságos ház létrehozására. De mi lesz a topolyai, zentai, adai, kishegyesi, bácskossuthfalvai asszonyokkal?
Persze, előbb a gondolkodásmódnak kell megváltoznia. Ebben az esetben is, mint az élet megannyi más területén. Ha meghalljuk a kiabálást a szomszédban, nem szabad feleslegesnek éreznünk kihívni a rendőrséget. Ha meglátjuk a monoklit a kolléganő arcán, nem szabad elfogadnunk a „leestem a lépcsőn”-féle magyarázatot. Ha a láthatóan megvert nő az orvoshoz kerül, mert valamely testrészét éppen össze kell varrni, akkor azt jelenteni kell, nem úgy tenni, mintha egy kerékpárbaleset következményeit kellene helyrehozni.
De mindenképpen meg kell vetni, le kell nézni, ki kell közösíteni, el kell ítélni azt, aki kezet emel másra. És ezt minden módon tudatni is kell vele.
