Kedves unitárius Barátom! Pünkösd van, Csíksomlyón sokadalom. Nekem meg az jut eszembe, hogy nem tudom, milyen egy unitárius, azt sem tudom, milyen az unitárius szertartás, azt meg végképp nem, hogy milyen az unitárius Isten. Talán egy. Talán ugyan az. Talán kegyes. Talán más. Bennünk a különbség, akik féljük, akik dicsérjük. Egyáltalán dicsérjük-e? Milyen a mi Istenünk, akinek nevét arany csillogásba, mirhába, tömjénfüstbe ágyazva emeljük föl? És milyen az, aki csak egy, és ugyan úgy mindenható? Mindegyik kegyelme és törvénye csak általunk az, mert rajtunk teljesedik ki. Nem miáltalunk van, de saját arcunkra, mi formáljuk képét. Ahányan vagyunk, annyi félét. Vajon ott volt-e János Zsigmond csapataival az unitárius Isten, amikor erőszakkal téríteni mentek? A szembeforduló fejszés székelyekkel ott állt-e a szorosban a katolikus, vagy csak az imára templomba húzódó asszonyokkal tartott?
|
A csíksomlyói búcsújárás egyik hagyománya az erdélyi katolikusok emlékezetében egy legendás csatával függ össze, amikor is 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem (aki római katolikus hitben nevelkedett, majd előbb lutheránus, később református hitre tért, halála előtt pedig unitáriussá vált) Csík, Gyergyó és Kászon katolikus lakosságát erőszakkal akarta volna unitárius hitre téríteni. A legenda szerint 1567 pünkösd szombatján János Zsigmond nagy sereggel érkezett Csíkba, hogy érvényt szerezzen akaratának. A katolikusok István gyergyóalfalvi plébános vezetésével pünkösd szombatján gyülekeztek Csíksomlyón. A Tolvajos-tetői (Pasul Vlăhița) ütközet alatt az asszonyok, a gyermekek és az öregek a csíksomlyói templomban imádkoztak, kérték Babba Mária (a Szűzanyát ma is így nevezik a csángók) közbenjárását, segítségét. A hagyomány szerint legyőzték a fejedelem seregét, azóta e győzelem emlékére rendezik meg minden évben a pünkösdi búcsút. |
És egyáltalán, igaz-e ez a szembenállás, és miért nem az együvé tartozás lett mítosszá? Kiért és ki ellen, ki mellett és kivel szemben kerekedett a történet, katolikusokról, unitárius fejedelemről, szorosban rekedt hadakról, szálfákról és imáról, felajánlásról, szembenállásról? Két Istenről? Milyen emberek is vagyunk mi, akik Isten nevét a szánkra vesszük? Milyenné tettük? Nem tudom.
Egyedül rólad vannak apróbb ismereteim, ami emberismeretnek is kevés, mégis elégséges és megnyugtató. Hiszen egy az Isten, a mi Istenünk. Félelmeink, örömünk és hálánk is azonos, emberi. Csak másként fogalmazunk, másként emeljük imára szavunkat. Csupán ennyi a különbség, tehát semennyi. Amit a sajtó ír, amit a történészek vizsgálnak, és egyesek könnyelműen megválaszolnak, az nem Isten, az nem a kegyelem állapota, az nem ünnep, csak hétköznap. Emberi. A csodát lehet, de nem szabad emberi mértékkel mérni, magyarázni, mert a lényege vész el. Az egyszer látott csodát folyton keresni kell, életünk végéig, hiszen csupán ez ad értelmet sok, sok megpróbáltatásnak, életnek. A halált most kihagyom felsorolásomból, nem ismerem.
Ez jut eszembe, amíg a csíksomlyói búcsú tévés közvetítését nézem, amíg az emberek által írott történetét Kivel? Ki ellen? és annak unitárius cáfolatát a honlapokon böngészem.
Rád gondoltam és a nagyszalontai templom homlokára írt egyszerű, magyar mondatra: EGY AZ ISTEN.
Miért? Nem elég? Hiszen nekünk az egy is sok. Néha.
