Szabadkán az utóbbi időben több járókelőt is megállított egy szőkített, vállig érő hajú, szerényen, de nem szegényesen öltözött, szerbül beszélő középkorú hölgy. A nyakában cérnaszálon egy fakereszt csüng. A nő segíteni kíván a mindennapokba belefáradt, megkeseredett embereknek. A napokban egyik kedves ismerősöm, egy húszas évei közepén járó nő esett a szóban forgó hölgy „áldozatául”.
A lány éppen munkahelyéről igyekezett hazafelé, amikor odalépett hozzá a nő és arról kezdett beszélni, hogy ismerősömet hatalmas sötétség veszi körül, valami rossz leselkedik rá és hamarosan meghal egy számára fontos személy. Természetesen az átok szó is elhangzott. Egy ideig még folytatódott a hasonló jellegű „információáram”, majd a hölgy egyszer csak tíz dinárt kért ismerősömtől. Azt mondta, ez a szimbolikus összeg segíthet, hogy eltűnjön róla az átok. A lány kezdetben vonakodott, végül azonban mégiscsak elővette pénztárcáját, amelyben tekintettel arra, hogy éppen a rezsiszámlákat indult befizetni, nagyjából kilencezer dinár volt. Az asszony kikapta ismerősöm kezéből a tárcát, kivett belőle háromezer dinárt, emelt hangon arról kezdett beszélni, hogy a pénzét is megátkozták, és indulatos mozdulatokkal szétszaggatta a pénzt.
Az asszony ezt követően utasításokkal látta el a lányt, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy lekerüljön róla az átok. Az egyik feltétel az volt, hogy senkinek ne beszéljen az esetről. A szétszaggatott pénzt megtartotta, majd útjára bocsájtotta ismerősömet, aki igencsak rossz lelkiállapotban ment tovább hazafelé. Otthon is időre volt szüksége, hogy végre megnyugodjon és elmesélje élettársának a történteket. A lány azt mondta, megalázottnak, megsebzettnek és megfélemlítettnek érezte magát. Nem a pénz elvesztése bántotta elsősorban, hanem az, hogy egy idegent ennyire közel engedett magához és az az idegen nemcsak a számlák kifizetésére szánt pénz egy részét szaggatta szét, hanem ijesztő, bántó dolgokat mondott.
Mint az később kiderült, néhány nappal korábban egy ugyanilyen kinézetű nő egy idősebb hölgyön igyekezett „segíteni”. Annak az aranyékszerei voltak állítólag elátkozva. A szőke nő elkérte az aranygyűrűket, összenyomta őket, majd folytatni kívánta útját. Az idős hölgy azonban elkezdett kiabálni, hogy átok ide, vagy oda, ő bizony visszakéri az ékszereit. Amikor már a rendőrséggel kezdett el fenyegetőzni, a titokzatos „jótevő” visszaadta azokat.
Ha nem is rólam mintáznák meg az ésszerűség szobrát, olyan embernek tartom magamat, akit elsősorban az észérvek győzhetnek meg, ugyanakkor hiszek abban, hogy az emberek egy része igenis képes olyan dolgokra, amikre nincs racionális magyarázat. Tételezzük fel, hogy a szabadkai „jótevő” is az utóbbi kategóriába tartozik. Még ebben az esetben sincsen rendjén, hogy valakit egyszerűen csak megállít az utcán és anélkül kezdi el bombázni bántó információkkal, hogy megkérdezné, a másikat érdekli-e egyáltalán a jövőben rá leselkedő sok rossz. Azok, akik hisznek a megmagyarázhatatlan képességekben, talán azzal érvelhetnek, hogy a szőke hölgy széttépte barátnőm pénzét, vagyis semmi haszna nem származhat belőle. Az ésszerűek viszont azzal reflektálnának erre a megállapításra, hogy a szétszaggatott pénzt, ha annak minden darabja megvan, az összérték tíz százalékának a levonásával a jegybank bármelyik fiókintézetében becserélik. A jótevő tehát a 3000 dinár széttépésével 2700 dinárt kereshetett.
Barátnőmről annyit érdemes még elmondani, hogy munkaviszonyban van, háztartást vezet, az utóbbi időben több magánéleti probléma is terheli. Ha ehhez még hozzátesszük mindazt, ami bármelyik átlagos szerbiai polgárt gyötörhet, és azt, hogy éppen egy stresszes munkanap után sétált az utcán, akkor feltételezhetjük, hogy milyen kifejezés rajzolódott arcára, milyen testtartással járt. Elég, ha valaki csak egy kicsit is tud olvasni az emberek arcáról, szeméből, ha értelmezni tudja a testbeszédet és máris olyan dolgokat képes megfogalmazni, amelyek hatni képesek az egyébként is sebzett emberekre.
Akármi is az igazság, végezetül barátnőm tanácsát tolmácsolnám a szabadkaiaknak és mindenki másnak: „Csak akkor álljanak szóba idegenekkel, ha megbánás nélkül képesek számolni a következményekkel.” Az ésszerű tanács, ami édesanyáink tanítására emlékeztet – „Gyerekem, idegennel soha ne állj szóba” –, számomra őrjítően szomorú is: az egyre több csaló, az emberek jóindulatával visszaélő egyének miatt előfordulhat, hogy azokat sem hallgatjuk meg, akik jó szándékkal, minden hátsó szándék nélkül és valóban szükségből fordulnak hozzánk.
