Bár a szekta szó szociológiai értelemben mindössze annyit jelent, hogy egy csoport jól megkülönböztethető vallási, filozófiai vagy politikai kisebbségi tanok köré szerveződik, a hétköznapi beszédben gyakran pejoratív értelemben használjuk. Olyan zárt csoportot értünk alatta, amely eltér a társadalom általános vallási vagy spirituális normáitól, gyakran egy karizmatikus vezető köré szerveződik, és veszélyesnek látjuk a tagjaira és a tágabb közösségre nézve.
A szekták általában nem kivont karddal közelítik meg az embert, hanem előveszik a kedves arcukat, és az egónkra igyekeznek hatni. Tudást és igazságot ígérnek, miközben egy karizmatikus vezetőt is elénk állítanak, akire áhítattal tekinthetünk, és akitől rengeteget tanulhatunk. Az ember könnyen elcsábulhat: ki ne akarna egy csodálatos vezetőt követni, akinek spirituális tudása kivételes, és aki újra és újra emlékeztet minket arra, hogy kiválasztottak vagyunk? Ki ne szeretne egy olyan csoporthoz tartozni, ahol az összetartozásunk mellett a saját kivételezettségünkbe vetett hitünk is újra és újra megerősödik? Az ilyen csoportok vonzóak lehetnek az ember számára, mert közösséget, értelemmel teli életet és egyfajta biztonságérzetet ígérnek.
A szektákhoz való csatlakozás pszichológiai hátterében azonban gyakran belső üresség, társadalmi elidegenedés vagy az élet értelmének keresése áll. Aki a problémáira gyors választ szeretne, az könnyen bajban találhatja magát. A szekták tagjai gyakran traumatizált, kiszolgáltatott emberek, akik magánéleti vagy munkahelyi válságtól szenvednek, magányosak. Ezért válnak könnyen célponttá a szekták számára, melyek egy szebb élet vagy a közösséghez való tartozás ígéretével csábítják őket. A beszervezés folyamata akár hónapokon át tarthat, ráadásul megnyerő embereken keresztül zajlik, akiket az áldozat gyakran már régebbről ismer. Így könnyebb elhinni, hogy valóban jót akarnak, és nehezebb visszautasítani az ajánlatot.
A szekták és karizmatikus vezetőik hatása az emberi viselkedésre és döntéshozatalra mélyreható lehet. Amint valaki bekerül egy szektába, a szervezet különböző pszichológiai eszközöket alkalmaz annak érdekében, hogy a tagot bent tartsa. Ilyenek például a megfelelési kényszer, a csoportnyomás, az érzelmi zsarolás, a bűntudat és szégyen keltése. Ezek mind arra irányulnak, hogy az egyén alárendelje magát a csoportnak, behódoljon, és vakon engedelmeskedjen a vezetőnek. A manipulatív technikák célja, hogy a tagokat ellenőrzés alatt tartsák, az önálló gondolkodásukat elfojtsák, hiszen így tudják biztosítani, hogy a követők vakon tegyék a dolgukat, és ne kacsintgassanak kifelé a szektából. Ez súlyos mentális és érzelmi következményekkel járhat a csoporttagokra nézve: a személyiség átalakul, az egyén elszakad a realitástól, a kritikus gondolkodásra való képessége csorbul.
A szekták működésében nagy szerepe van a titkoknak is. A szektatagok a külvilágtól elzárt, titkos tudáshoz férhetnek hozzá, ami erősíti az összetartozásukat és a saját különlegességükbe vetett hitüket is. Emellett a szektavezetők a legnagyobb titkokat csak a leghűségesebb követőiknek árulják el. Minél hűségesebb egy követő, annál több titokba avatják be, és minél többet tud, annál inkább kiválasztottnak érzi magát. És minél inkább a saját különlegessége dicsfényében sütkérezik valaki, annál kevésbé lesz hajlandó elhagyni ezt a kellemes pozíciót, tehát annál elkötelezettebb marad a szekta iránt.
A kognitív disszonancia is nagy szerepet játszik abban, hogy aki egyszer bekerült egy szektába, az ott is akarjon maradni. Az új tagok a belépéskor elkötelezik magukat a csoport mellett. Később, ha kételyek merülnek fel bennük a szekta tanításaival vagy gyakorlataival kapcsolatban, ezeknek nem adnak hangot, mert ez összeütközésbe kerülne a korábbi döntéseikkel. Tehát a tagok igyekeznek igazolni saját viselkedésüket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagyniuk a kétségeiket. Ez olyan, mint a klasszikus példa a békával: ha forró vízbe dobjuk, kiugrik, de ha lassan melegítjük föl a körülötte lévő vizet, akkor szépen lassan megfő. A szekták is lassan, óvatosan, észrevétlenül viszik egyre beljebb az embert a mocsárba.
A közelmúltbeli újvidéki tragédiához hasonló tragikus események rávilágítanak arra, hogy milyen mélyrehatóan tud egy szekta befolyásolni egy embert vagy egy családot, és milyen súlyos következményekkel járhat, ha a szekta tanításai nem megkérdőjelezhetők. Az emberek kiszolgáltatottságát és mély lelki válságát kihasználó szektavezetők széles pszichológiai eszköztáruk segítségével józan ésszel felfoghatatlan cselekedetekre veszik rá a tagokat. Ilyen például a csoportos öngyilkosság, amikor a szektatagok közösen vetnek véget az életüknek, vagy a kiterjesztett öngyilkosság, amikor egy személy nemcsak a saját életét veszi el, hanem másokét is. Ez a cselekedet mély lelki válságot, pszichopatológiás állapotot tükröz. Ilyenkor az elkövető úgy érzi, hogy azáltal, hogy másokat is magával ránt a halálba, megmenti őket egy olyan világtól, amit ő maga veszélyesnek vagy tűrhetetlennek ítél meg. Ez egy nyilvánvaló téveszme, ami súlyos pszichológiai problémákra utal.
A szekta jelenség nem csupán egy vallási vagy spirituális kérdés, hanem összetett társadalmi és pszichológiai jelenség. Ítélkezés helyett érdemes föltennünk magunknak a kérdést, hogy mi vezethetett idáig. Mit élhetett át az az ember, aki feláldozta a családját a karizmatikus vezető által közvetített tanok oltárán? Fontos, hogy empatikusak legyünk azokkal szemben, akik szekták hatása alá kerülhetnek, és hogy megértsük azt a pszichológiai és társadalmi kontextust, amely hozzájárulhatott ahhoz, hogy ezt az utat válasszák. A megértés és az empátia kulcsfontosságú, ha a célunk nem merül ki a szörnyülködésben, hanem szeretnénk a további tragédiákat megelőzni. Ha mint közösség megértjük, mi vezetett idáig, talán legközelebb elég lélekjelenlétünk lesz ahhoz, hogy idejében fölismerjük és megállítsuk a folyamatot.
Nyitókép: Pixabay
