Kislánykoromban boltos szerettem volna lenni, aztán anyuka és tanító néni, de négy-öt évesen kacsingattam a fodrászat felé is. Előszeretettel gyakoroltam a szakma alapjait babáimon, kit kevésbé, kit jobban megszabadítva a hajkoronájától – Kinga babámat például teljesen. Családom nem kis megrökönyödésére magamnak is igyekeztem menő és egyedi frizurákat varázsolni a szúrós körömvágó kisollóval. Hiába is rejtegették előlem, előbányásztam én azt bárhonnan. A levágott hajtincseimet pedig rendszeresen „jól eltüntettem” anyukám szeme elől a szekrény mögé. Ma már nevetve szoktuk emlegetni azt az esetet, amikor ötéves koromban lakodalomba készültünk, és miközben anyu szárította a fürdőszobában a dús és hosszú barna haját, úgy döntöttem, menő frizurát varázsolok magamnak az unalmas klasszikus tincsek helyett a hálószoba nagy tükrének szemektől rejtett nyugalmában. Előtte rám adták a csinos, ünneplős sötétkék, és persze érzékeny kisruhámat, amit slingelt, fehér gallérja tett egyedivé. Már szinte indulásra készen álltunk, amikor egyszer csak aggodalomra okot adó csendre lettek szüleim figyelmesek. Pillanatok alatt elkészült a „divatos” frizurám, és nagyon elégedett voltam magammal. Egyedül az nem tetszett, hogy anyukám arcáról eltűnt a lakodalmi eufória. A homlokomra egyenes vonalban omló barna tincseim ugyanis több helyen megrövidültek, máshol pedig szinte eltűntek.
Természetesen ezek az élmények nem tántorítottak el a további fodrászati ámokfutásoktól, és később is éreztem késztetést ollót vagy nyírógépet ragadni. Nehéz korszakaim feszültségét rendszerint egy-két hajtincsem kreatív megmetszésével enyhítettem, és bizonyos idő elteltével már a végeredmény nem is lett olyan borzasztó. A hajam festéséről akkor mondtam le, amikor kiderült, hogy az egyébként öntörvényű, rakoncátlan és dús tincseimet teljesen tönkreteszi.
A „család fodrásza” címet tíz évvel ezelőtt birtokoltam, amikor sikerült beszereznem az első nyírógépünket. Modern áramvonalas külseje mellett akkumulátorral rendelkezett, azaz hordozható típusú volt. Nem volt márkás, de nem is a legolcsóbb kategória. Hosszú ideig tartott, hogy megnyírjam az akkor négyéves kisfiam aranyszőke, sűrű és varrótűkemény tincseit. Ráadásul még izgett-mozgott is, unatkozott és felesleges időtöltésnek tartotta azt a fránya hajvágást. Szerencsémre az eszköz tökéletesen nyírt, bármilyen szögből is közelítettem meg nyűgös és mocorgó gyermekem fejét, nem lehetett panaszom a végeredményre. Még szinte büszke is voltam magamra, hogy lám, lám, micsoda fodrásztehetség vagyok.
Több hónapig teljesítette szolgálatát az eszköz, mire kilehelte a lelkét, és az utána vásárolt minőséges vagy minőségtelen közül egyik sem tudta felülmúlni. Három borsos árú, márkásnak nevezett hajnyírót, szakállnyírót is beszereztünk, és egyik sem vágott egyenletesen és kifogástalanul. Szörnyülködve láttam a fiaim fejbőrén az itt-ott kivilágosodó és rikító foltokat. A többedik balul sikerült eszközvásárlás és szörnyű frizura után döntöttem el, sem időm sem türelmem sincs összeszorult gyomorral fodrászosdit játszani, hogy aztán azon idegeskedjek éjjel alvás helyett, hogy milyen jóízűt nevetnek majd társaik gyermekeimen az iskolában-óvodában. Meg ehhez hozzá járult az is, hogy kisebbik csemetém még inkább türelmetlenebb és izgőmozgó volt a széken. Onnantól kezdve tehát járjuk a fodrászokat.
Kedves falubeli, jó ismerősöm szalonját nagyon kedveltük, korszerűen, könnyen és kedvező áron vett bennünket pártfogásba. A nyiratkozás ellen lázadó gyerekeimet „megvásárolta” egy-egy finom csokival. A kis csibészek persze kötélnek álltak, és egy idő után már szinte várták, hogy mikor jön a következő alkalom. Aztán egyszer csak fodrász nélkül maradtunk, amikor ő is, mint oly sok szakmabelije abban az évben kiköltözött a családjával a „sógorokhoz”. Az ezt követő ilyen-olyan tapasztalatokat hozó „fodrászkalandozásaink” után a szomszédos faluban találtunk ugyan egy nagyon jól dolgozó hölgyet, de gyermekeink iskolai és szakköri elfoglaltságai, és más kötelezettségeink mellett nagyon nem volt egyszerű időpontot egyeztetni vele.
A család egyik fele azelőtt jövet-menet Újvidékre járt a helyi fodrászaink díjának a töredékéért nyiratkozni, mostanában pedig egy falunkbeli közkedvelt szakmabeliben találta meg hajfürtjei gondozóját. Aki jól dolgozik és kedvező áron, persze előzetes időpont egyeztetés után. Én pedig a gyerekekkel egy egyébként felkapott városi szalont veszek célba. Ez utóbbinak az az előnye, hogy nem kell előzetesen bejelentkezni, nem kell belekalkulálni az esetleges temérdek házit, az ilyen-olyan iskolai kötelezettségeket. Amikor már igencsak elszabadul a fiúk hajmérete, és akad egy szabad délutánunk, akkor begyömöszölöm őket az autóba. Ez a bizonyos szalon a rohanó életünkben hatalmas könnyítést hozott, de majd hanyatt estem, amikor kiderült, hogy csak a sima, azaz egyszerű száraz nyírás 800 dinárba kerül. Kortól és nemtől függetlenül, a gyerekeknek is. Férjem ugyanezt a kisfalunkban 500 dinárért oldotta meg legutóbb.
A minap örvendeztetett meg a hír, hogy egy külföldi szalonokban gyakorlatot szerzett falunkbeli ifjú hölgy a párjával úgy döntött, itthon próbál szerencsét. A szeptemberi iskolakezdő frizurát még nem neki köszönhetjük, de a következő alkalomra már szeretném vele felvenni a kapcsolatot. Ismerőseim ajánlják, azt mesélik precízen, gyorsan és ügyesen forgatja az ollót, és egyelőre kedvezőek az árai is. Egyik sem elhanyagolható szempont akkor, amikor belépünk a fodrászszalonba. Talán a sima nyiratkozás mellett rászánom majd magam mondjuk a hajfestésre is.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
