A rock’n’roll, illetve a rockzene a Nyugaton, a múlt század nyolcvanas éveiben már rég nem a társadalmi konvenciókkal szembeni szembenállásról szólt, hanem jelentős gazdasági ágazattá vált, amikor is egyrészt az elektronikus hangzás, másrészt pedig a glam metál, vagy ahogyan gúnyosan nevezték, a haj-metál/pop metál volt jellemző a korszak hangzásvilágára, a maga dallamos gitár-riffjeivel, fülbemászó refrénekkel, valamint a korszak zenekarainak feltűnő, androgün kinézetével és teátrális előadásmódjával. Ezzel szemben az egykori jugoszláv könnyűzenei színtérre, némi fáziskéséssel, a posztpunk irányzatok törtek be, ezen belül is az új hullámos zene. Ennek köszönhetően az egykori Jugoszláviában dinamikus, rendkívül színes korszak vette kezdetét, amit egyedülálló és egyben némileg ambivalens módon az állami apparátus is támogatott, teret adva a kísérletezésnek, olykor pedig az akkori társadalmat bíráló dalszövegeknek is. Ugyanakkor iszonyatos küzdelem kezdődött az urbánus hangzás és a jugoszláv rockzene elnépiesedése között, amit – rövid, modern műfajokba tett kitérő után
– Goran Bregović, illetve a Bijelo Dugme zenekar diktált. Ez utóbbira született Szarajevóban egyfajta kőkemény poénos válaszként az újprimitivizmus, vagyis a New Primitivs, amelynek zászlóshajója az 1980-ban megalakult Zabranjeno Pušenje együttes volt, amelyet az adott korszak legeredetibb zenekaraként tartanak számon.
Mint minden komoly történet, ez is barátkozással és bolondozással vette kezdetét. Két jó barát, Pišonja és Žuga… Bocsánat, Nenad Janković alias Nele Karajlić és Davor Sučić, vagyis Sejo Sexon egy lakóházban laktak, és már kamaszként együtt zenéltek. Nele zongorázott, Sejo pedig gitározott, és kezdetben összesen hét akkordot tudtak eljátszani. Idővel azonban gyarapodott a megtanult akkordok száma, így a két lelkes zenészhez új tagok csatlakoztak, míg végül megalakult egy zenekar, amelynek zaját a családtagok és a szomszédok sem tudták elviselni. Szerencsére találtak egy próbatermet, egy hatvan négyzetméteres pincehelyiséget, amit Zaboravnak (Felejtésnek) neveztek el és ahova elmenekültek a valóság elől, és Pseudobluz Bend elnevezéssel próbáltak. Ekkor kaptak egy fellépési lehetőséget a szarajevói kezdő zenekarokat felvonultató „Új remények, új erők” fesztiválon, azonban az együttes tagjai érezték, ahhoz, hogy ezen fellépjenek, komolyabb hozzáállásra, mindenekelőtt megfelelő névre van szükségük.
A fáma szerint a cigifüsttel teli próbateremben éppen ezen törték a fejüket, amikor valamiért belépett ide Nele édesanyja, és haragosan megjegyezte, hogy itt tilos a dohányzás (Ovde mora biti zabranjeno pušenje!). Gondolom, mondani sem kell, hogy a fellépésüket óriási siker övezte és azon nyomban felkérték őket, hogy másnap legyenek a Szarajevóban fellépő újvidéki új hullámos zenekar, a Laboratorija Zvuka előzenekara, aminek köszönhetően még ismertebbé váltak és némi kényszerpihenő után 1984-ben, vagyis negyven évvel ezelőtt a zágrábi Jugoton lemezkiadónál megjelentették az első, Das ist Walter című albumukat, amely mára az egykori jugoszláv rockzene egyik legmeghatározóbb albumává nőtte ki magát. Kevesen tudják, hogy a hanganyagot először a PGP RTB hanglemezkiadónak ajánlották fel, de az arra hivatkozva, hogy az egész hanganyagnak „túlzottan garázshangzása van”, nem volt hajlandó megjelentetni az albumot, így jött a képbe a zágrábi lemezkiadó. A hanghordozóból „első eresztésre” mindössze háromezer példányt nyomtak ki. Az pedig már rocktörténelem, hogy ez idáig 100 ezer példányt sikerült értékesíteni az albumból.
No de mi is volt a Zabranjeno Pušenje és debütáns albuma sikerének a titka?
Nele Karajlić a könyvében így vélekedett erről: „Tito halála felgyorsította a kommunizmus olvadási folyamatát (...), miközben az új hullámos zene, szemtelen és arrogáns módon, a fiatalság önteltségével hajtva, pimaszul az uralkodó hatalom szemébe bökött. Ebben rejlett Tito hibája is: hogy hagyta a gyerekeket rockot játszani, azt gondolva, hogy titkosszolgálatával ellenőrzése alatt tarthatja annak fejlődését, felnövését és éretté válását. Azonban, amint az Öreg meghalt, a gyerekek kikerültek az ellenőrzés alól, és féktelenül, gonosz módon kezdtek ütni-vágni, ahogyan a repeszgránátok és lövedékek szórják szét pusztító erejüket.
Senki sem tudta megjósolni ennek a szabadságnak a következményeit. A zene a tömbházak pincéiből és a tetőiről érkezett, berobbant, és társadalmilag elkötelezetté vált. Az emberek elkezdték nevén nevezni a dolgokat. Problémákról, hiánycikkekről kezdtek beszélni…”
Vagyis a szarajevói zenekar sikere egyrészt abban rejlett, hogy az első albumukra felkerült szerzeményeken keresztül az adott korszak, illetve Szarajevó szellemiségét tolmácsolták a maguk egyedi módján, másrészt ezt a szellemiséget az akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság minden polgára számára érthetővé tette.
Az albumon szereplő daloknak, ezek közül is mindenekelőtt a Zenica Blues című szerzeménynek köszönhetően, a Zabranjeno Pušenje a lokális garázszenekarból országos, sportcsarnokokat és stadionokat megtöltő együttessé nőtte ki magát egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor is a Bosznia-Hercegovina területén is kitörő polgárháború, valamint Szarajevó ostroma véget vetett Nele és Sejo barátságának, akárcsak az 1980-ban megalapított zenekarnak is.
Nele Karajlić Belgrádban alapított egy azonos elnevezésű zenekart, míg Sejo Szarajevóban maradt az eredeti zenekar tagjaival. Így megtörtént, hogy egyszerre két Zabranjeno Pušenje is létezett. Azonban amíg a Nele Karajlić által irányított zenekar negatív értelemben elnépiesedett és kisebb szárnyalás után meg is szűnt, addig a szarajevói Zabranjeno Pušenje a jelenlegi modern zenei stílusokhoz némileg alkalmazkodva a mai napig kitart eredeti szatirikus és ironikus hangzásvilága mellett és sikeresen koncertezik az egykori Jugoszlávia utódállamaiban, illetve a szerb, horvát, bosnyák diaszpóra gyülekezőhelyein is, szerte a nagyvilágban.
