Az infláció sajnos még most is nehezíti mindennapjainkat. Időnként mérséklődni látszik, majd amikor a boltok polcain az árakat nézzük, meglepődünk. A pénzromlás jelensége azonban nem új jelenség. Egyidős a pénzzel. Amióta ugyanis a csere megkönnyítése érdekében „elhitték” egy-egy kagylóról, vagy különböző más apró tárgyról, hogy annak van valamilyen értéke, azóta ez az érték képes degradálódni is. De amikor árut áruért cseréltek, akkor is (valószínűleg) volt rá eset, hogy bizonyos dolgok értéke felfúvódott, aránytalanul megnőtt, majd egy idő után vissza is esett. Az infláció megjelenése és alakulása azonban számos tényező függvénye lehet. Mértékétől, fajtájától, típusától, illetve fő okozójától függően van lépegető, vágtató, keresleti, kínálati, lassú, kúszó és egyéb fajtája. De mindig is alkottak, illetve próbáltak megalkotni új fogalmakat a közgazdászok. Azok némelyike használatban maradt, más próbálkozások rövid életűek voltak. Ilyenek a „zsugorinfláció”, a „kapzsinfláció”, „gagyinfláció”, „olcsófláció” és más furcsa szókapcsolatok.
A pénzromlásnak a mohóságra történő visszavezetése nem újdonság. Az emberi természetből fakadóan mindig is voltak olyanok, akik megpróbálták haszonszerzésre kihasználni az adódó helyzeteket. Angol nyelvterületen a pénzromlás egyik fajtáját – mely a piaci szereplők viselkedéséből ered – „excuseflation” névvel illetik. Ez azt fejezi ki, hogy egyes vállalatok mindenféle gazdasági, geopolitikai és egyéb ürügyet, vagy hivatkozást bevetnek az árak – esetenként az inflációnál jóval nagyobb mértékű – emelésére és magas szinten tartására. A kifejezés azért is sokatmondó, mert az excuse jelentése a megbocsájtás: abban bíznak, hogy a fogyasztók „megbocsájtanak”, elnézik az áremelést.
Nem csak korunkra jellemző, hogy a cégek a pénzromlás valós ütemén túlmenően próbálnak árakat emelni, és azt a fogyasztókkal elfogadtatni. Nem is mindig valamiféle kapzsiságra vezethető ez vissza. Esetenként attól tartanak, hogy csak így tudnak a bevételeik tekintetében lépést tartani a folyamatokkal. A kereskedőnek bizonytalan körülmények között arra is oda kell figyelni, hogy ne csupán a beszerzési árra figyeljen, és számoljon haszonnal, hanem, hogy elkerülje azt a helyzetet, hogy aztán a bevételből nem tudja a következő beszerzést finanszírozni. Magyarán, a beszállítókra is oda kell figyelni. Az esetenként zavaros helyzet azonban valóban kihasználható a profit növelésére is. A jól időzített árkorrekciók extraprofitot eredményezhetnek. Tetten érhető volt a törekvés, hogy vállalatok, különösen a fejlett gazdaságokban, a világjárványt, majd az ukrajnai háborút ürügyként használták fel az áremelésekre. Ezen keresztül azt tudják elérni, hogy soha nem látott magasságokba növeljék a haszonkulcsaikat. A klasszikus kapitalizmusnak azonban nem így kellene működnie. A konkurenciának oda kellene hatni, hogy ez ne történhessen meg. De ha mindenki hasznot húz belőle, fennáll a veszélye annak, hogy a piaci szereplők kartellezésbe fognak, úgymond megegyezést kötnek az árak magas szinten tartásáról. Mindez tovább növeli az inflációt. Kartellezésről akkor beszélünk, amikor a konkurens vállalatok írásbeli vagy szóbeli – esetenként lehet hallgatólagos – megállapodása az egymás közti verseny korlátozását eredményezi. A cél, hogy a részt vevő cégek magasabb árakat és profitot érhessenek el. Mindez azonban nem jár társadalmi előnyökkel. Jellemzően az árak meghatározásán, a piac felosztásán, az egyes cégek által értékesített mennyiségek meghatározásán keresztül korlátozza a versenyt. Az ezzel kapcsolatos felismerések hatására a nagy kereskedelmi láncokra bojkottal próbálnak nyomást gyakorolni Szerbiában. Szerbiában az elmúlt évben, éves szinten 4,3 százalékos volt az infláció. Ez kiugróan magas a térség országaihoz viszonyítva. A fogyasztóvédők a nagy kereskedelmi láncokat kartellezéssel vádolják. Horvát mintára – mivel ott is hasonló a helyzet – január 31-re a nagy kereskedelmi láncok bojkottjára szólította fel a vásárlókat az egyik fogyasztóvédelmi egyesület. Felmerült ugyanis a gyanú, hogy a kereskedelmi láncok egyeztették áraikat. Az akció sikerén felbuzdulva február közepén ötnapos bojkottot hirdettek, majd egy újabb hétnaposat, ami most van érvényben éppen. Olyan elemzéseket hoztak nyilvánosságra, melyek szerint a beszállítók árrése 10 százalék körül alakul, a kereskedelmi láncoké pedig meghaladja a 30 százalékot. A bojkottal azt szeretnék elérni, hogy a nagy kereskedelmi láncok csökkentsék az áraikat. Egy korábbi elemzésből valóban az derült ki, hogy a kereskedelmi láncok beszerzési árai és az értékesítések utáni jövedelem között esetenként 43-45 százalékos különbség van. A bojkottal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A hatás ugyanis megmutatkozik a forgalom csökkenésében, de ez még nem vezet el oda, hogy a nagy kereskedelmi láncok csökkentsék is az áraikat. Nem kételkedhetünk abban, hogy a kereskedelmi láncokat a minél nagyobb haszon motiválja. Ugyanakkor az indoklások egy része sem alaptalan, mert valóban vannak olyan költségeik, melyek jelentősen megnőttek.
Az elmúlt évek inflációs időszakában azonban olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a „kapzsinfláció” (greedflation), ahol az áremelkedés mögött a vállalatok növekvő profitrátája áll, nem pedig a költségek növekedése. De megjelent a „zsugorfláció” (shrinkflation) néven említett jelenség is, amikor a termékek kisebb kiszerelésben kerülnek forgalomba, változatlan áron. Új fogalom a „gagyinfláció” (cheapflation), amit egyesek „olcsóflációnak” fordítanak. Ez az az eset, amikor a termék összetétele romlik. Ilyenkor ugyanolyan súlyú terméket ugyanolyan áron kínálnak, de az előállítás során olcsóbb alapanyagokkal helyettesítik a drágábbakat. Minőségi romlásról beszélhetünk ilyenkor. De számos esetben megállapítható, hogy a drágulás nem kizárólag azért következett be, mert növekedtek például az alapanyagköltségek, és ezt áthárították a fogyasztókra, hanem mert a vállalatok több profitra akartak szert tenni. Inflációs környezetben könnyebben tudnak árat emelni azon cégek is, amelyek nem szembesülnek a költségek emelkedésével. Fogyasztói szempontból mindez hátrányos. Ugyanazon összegért rosszabb minőségű termékhez juthatunk, és ezt még nehezebb is észlelni, mint a zsugorinflációt, mert sok esetben a változás csak kismértékű érzékszervi eltérést okoz, amit nem könnyű felismerni. A fogyasztónak nincs sok lehetősége, ha meg akarja óvni magát a gagyinfláció jelenségétől. Annak jelenlétét sokkal nehezebb bemutatni, mint például a zsugorinflációét, így pedig fogyasztóvédelmi eszközökkel is nehezebb ellene küzdeni. Mindezek után arról a bizonyítottan létező jelenségről még nem is beszéltünk, hogy a kelet-közép-európai régióban a Nyugat-Európában vásárolhatónál rosszabb minőségű élelmiszereket kínálnak a gyártók.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
