A kísértő mindenkit próbára tesz. Sokszor éppen akkor, amikor úgy érezzük, lelkileg megerősödtünk. „Felmelegíti” régi, rossz szokásainkat, és pillanatok alatt romba dőlhet minden, amit nehezen kiépítettünk.
Bűnre hajló emberek vagyunk, nincs szinte egyetlen napunk, óránk sem kísértés nélkül. Ha megértjük a lelkünk mélyén lejátszódó folyamat lényegét (Jakab levél 1,13–18), akkor hathatósan tudunk ellene védekezni.
A kísértés nem bűn, de közvetlenül megelőzi azt, ami gondolatban, szóban, cselekedetben már bűn! A kísértés pillanat, amikor a bűn ellen még küzdeni lehet. A kísértés jelzi: legyünk résen, most kezdődik a harc! Keresi a gyenge pontot, ahol betörhet a szívünkbe. Legyünk résen, ügyeljünk arra, hogy a kívánság titokban ne nyisson ajtót a kísértésnek, és ne engedje be. „Minden embert a saját kívánsága vonzza és csábítja, így esik tőrbe. Aztán a kívánság, ha már megfogant, bűnt szül, a bűn meg, ha elkövetik, halált szül” (Jak 1,14–15).
Még Jézust is megkísértette az ördög, amikor emberi életünket testi valóságban élte közöttünk. Mivel benne nem volt semmi, ami a sötétség hatalmaival összejátszott volna, róla lepattant minden kísértés, mi azonban a megromlott emberi természetünk miatt fogékonyak vagyunk a bűnre: a régi „én” vágya a legkisebb tűztől is lángra kap, lobog, bajba sodor. Örömmel szemlélhetem a szomszéd pirosló almáját, és szépnek találhatom a nem hozzám tartozó testi szépséget, amíg nem érzek vágyat a lopásnak vagy a hűtlenségnek akár a gondolatban való elkövetésére is! Ám éppen ezek a gyenge pontok, ahol a belső ellenség, a kívánság a leghamarabb ajtót nyit a külsőnek. Így válik azután a kísértés veszedelemmé, foglalja el a bensőnket, lesz mozgatóerővé, megbénító megkötözöttséggé, bűnné. Az embert a saját kívánsága édesgeti, a kívánság pedig „megfoganván bűnt szül” (Jak 1,15a).
Pusztán a kívánság is kísértéssé válhat. A legbensőbb, legtitkosabb vágyak képzeleti képeket színeznek ki maguknak, és az elképzelt képek vágyakat ébresztenek, fokozzák a kívánságot. Sohasem a kívülről jövő kísértés tehát az igazi probléma, hanem a kívánságra való reagálásunk. Ezért válhat jólét és nyomorúság, öröm és szomorúság, jó és rossz, jószerencse és balszerencse… kísértéssé a világon. Mert nem a helyzetben, nem a körülményekben, nem más emberek ilyen vagy amolyan magatartásában válik problematikussá a kísértés, hanem az embert a maga kívánsága kezdi elcsalogatni az Istennel való közösségből. A kísértés az a pillanat, amikor az ember döntés előtt áll, kinek engedelmeskedjék: Istennek, vagy a saját kívánságának? Az a pillanat, amikor arról van szó, hogy az ember ösztönélete, érzelme és akarati élete kikerül Isten jelenlétének tiltó és parancsoló uralma alól, s átveszi az uralmat a kívánság, a vágy. A kísértés, amikor: megpróbálom az életemet Isten nélkül élni, a saját erőmből, és egyedül maradok a bűnnel szemben. Kimondom: Én vagyok a magam ura és a magam szerencséjének a kovácsa! Miért imádkozzam előbb, miért hívnám Isten segítségét? És Isten nélkül belemegyek az élet különböző helyzeteibe, így válhat kísértéssé a boldog óra is. Így válhat kísértéssé a kudarc, fájdalom, halál, hiszen hogyan akarnék ezen a szörnyű órán átjutni az Úr nélkül? A kísértés veszedelem: elszakadok az Úrral való életközösségtől, és átadom magam a saját kívánságaim vonzásának.
Ezért senki ne okolja Istent, amiért nehéz kísértésekbe vitte, engedte bele, se ne okolja a környezetét, az emberek gonoszságát. A felelősséget tetteinkért vállalnunk kell. Ha szoros életközösségben lennék az Úrral, nem ronthatna meg mások bűne. Tudatosítani kell, hogy számunkra kísértés mindaz, ami bennünket bűnre ingerel. Származhat rosszra hajló emberi természetünkből, a rossz emberektől vagy a gonosz lélektől. Bárhonnan is jön, ellene tudunk állni – Isten kegyelme segítségével győztesen kerülünk ki a harcból.
A csalogató vágyat, kívánságot ahelyett, hogy elnyomnánk, jól tesszük, ha gyónásban és imádságban föltárjuk a mennyei Atya előtt, hogy kegyelmével mennyei fényt juttasson lelkünk titokzatos mélységébe. Így az Igazság Igéje megszüli bennünk az új embert.
Elsősorban kerüljük a tétlenséget, amely egyike a kísértésre vezető alkalmaknak. Ne ijedjünk meg a kísértést előidéző gondolatok miatt, inkább vessünk magunkra keresztet – ha van, akkor szenteltvízzel –, és fohásszal („Jézus, benned bízom, légy velem! Ne hagyd, hogy tőled elszakadjak!”) erősítsük meg Istennel való kapcsolatunkat, majd halogatás nélkül gyakoroljuk a kísértéssel ellenkező erényt, legalább a jó szándék fölindításával. A kísértés elmúltával is vigyázzunk különösen képzeletünkre és érzékeinkre. Járjunk Isten jelenlétében, imádkozzunk és lelkiismeretesen dolgozzunk. Gondoljunk célunkra, örök boldogságunkra. Ha gyakran vagy sokáig érezzük a kísértést, jól tesszük, ha közöljük lelki vezetőnkkel, és a tanácsát követjük. Ne feledjük el, hogy az isteni Gondviselés mértéke velünk kapcsolatban akkora, amennyire benne bízunk.
