Nagyjából egy évvel ezelőtt hitte azt mindenki, hogy végre tényleg közelebb kerültünk a koszovói kérdés tartós rendezéséhez, a végleges megoldás megtalálásához. Akkor már a legmagasabb rangú tisztségviselők is arról mertek nyilatkozni a nyilvánosságnak, hogy a kompromisszumos megoldás a láthatáron van, hogy elképzelhető az is, hogy területcsere alapján oldják majd ki az addig – és manapság ismét – kioldhatatlannak tűnő gordiuszi csomót. Közölték az elképzeléseket is: Észak-Koszovó szerbek lakta községei Szerbiához, Dél-Szerbia albánok lakta községei meg Koszovóhoz kerültek volna, kiküszöbölve ezzel sokak szerint már előre a jövőben esedékes konfliktusveszélyeket is. Még Európa is bizakodott. Az Unió tisztségviselői sem a tőlük elvárt módon reagáltak az efféle felvetésekre, hanem azt mondták, az a lényeg, hogy Belgrád és Pristina megállapodjon egymással, Brüsszel számára elfogadható többféle megoldási lehetőség is, csak a tartós rendezést szolgálja. Lassan már az Egyesült Államokból is hasonló vélemények kezdtek el érkezni, de mire a végleges rábólintások megtörténtek volna, addigra kiderült, hogy ezek az elképzelések nem éppen reálisak, a megegyezés még véletlenül sincs olyan közel, mint ahogyan az első látásra tűnt.
Alighanem az volt a legnagyobb gond, hogy Pristinában alaposan átalakultak az erőviszonyok időközben. Ramush Haradinaj kormányfő egyre nagyobb népszerűségre tett szert, s arra is rájött, hogy politikai szárnyalását segítheti, ha szembeszáll Hashim Thaçi elnök elképzeléseivel, s olyan álláspontra helyezkedik, hogy Koszovó márpedig nem ad semmit, védeni kell az alkotmányos rendet, Szerbiának el kell ismernie a déli tartomány államiságát, az olyan személyeket pedig, akik adni is akarnak valamit, el kell távolítani a dialógus folyamatából. Amióta mindez lezajlott, maga Thaçi sem tudja, milyen álláspontra helyezkedjen. Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi is a jelen pillanatban a koszovói elnök álláspontja a végleges megoldás kapcsán. Mondott már olyat, hogy területcsere kell, mondott olyat, hogy semmi nem kell, kizárólag alkotmányos rend, s legújabban olyat is, hogy Szerbiától kell elcsatolni a déli községeket úgy, hogy Koszovó cserébe ne adjon semmit, mert „ez minden albán álma”. Világos, hogy a szavazatgyűjtés tipikus esetével állunk szemben, ami nem lenne olyan óriási probléma, ha Szerbiának most éppen nem a szavazatgyűjtők, nacionalista retorikát gyakorlók seregével kellene kompromisszumot kötnie. Az ugyanis rendkívül nehéz, szinte lehetetlen küldetésnek számít.
Időközben, ahogyan egyre távolabb jutottunk a végleges kompromisszum bejelentésétől, s ahogyan Pristinában egyre inkább Haradinaj kezében összpontosult a döntéshozási jog, egyre rosszabbak is lettek a kapcsolatok Belgrád és Pristina között. Mivel Szerbia meggátolta lobbizásának köszönhetően Koszovó felvételét a nemzetközi rendőrségi szervezetbe, az Interpolba, Pristina azonnal bosszút is állt, s száz százalékos vámilletéket rótt ki a Szerbiából területére érkező árura, lényegében ellehetetlenítette ezáltal a kereskedelmet, egy sor nemzetközi szerződést megsértve. Már készen vannak az első kimutatások, melyek szerint a szerb és a bosznia-hercegovinai áru (ez ellen az állam ellen is bevezettek ilyen intézkedést) több mint kilencven százalékkal alacsonyabb exportot valósít meg Koszovó területén, mint a védővám előtt. A szerb árut elsősorban albániai, montenegrói, horvátországi, bulgáriai termékekkel pótolják. Az intézkedést persze elsősorban a szerb áru iránt nagy bizalommal rendelkező észak-koszovói községek sínylik meg, a minap már teljesen áru nélkül maradtak az üzletek, így tiltakozásképpen ki sem nyitottak. Pristina annak a jelét sem hajlandó mutatni, hogy fontolgatná a vám feloldását, arra hivatkozik, hogy a szerb elismerés hiánya miatt Koszovónak is hatalmas problémái vannak, így lényegében „kvittek vagyunk” alapon állnak hozzá ehhez a kérdéshez.
Belgrád pedig addig nem hajlandó folytatni a megrekedt brüsszeli dialógust, amíg Pristina meg nem teszi ezt a lépést, nem szünteti meg a szerb fél által civilizációellenesnek minősített vámokat. A brüsszeli dialóguson jelenleg, az európai parlamenti választások utáni huzavona alatt, eleve kevesebbet dolgoznak a diplomaták, a leköszönő európai bizottsági tagoknak nem sikerült teljesíteniük egyik céljukat, történetesen azt, hogy mandátumuk lejárta előtt még megoldást találjanak erre a kérdésre. Gondok vannak az európai szervek vezetőinek megválasztásával, a Brexittel, a migrációval is. Az Európai Unió külpolitikájának fókuszában tehát aligha a Belgrád és Pristina közötti civakodás áll jelenleg. A rendezést most már nem fogja annyira sürgetni az új Európai Bizottság sem, lesz egy egész mandátuma arra, hogy elkönyvelje a sikert, ha az megtörténik. Talán éppen ezért, a konkrét eredmények megvalósítása érdekében, inkább Franciaország és Németország vette a kezébe az ügyet. Az első lépés, egy berlini találkozó megtörtént, a második, amelynek éppen ezekben a napokban kellett volna bekövetkeznie, meghiúsult. A nagyhatalmak is úgy gondolták, hogy amennyiben ugyanolyan eredménnyel érne véget a második találkozó, mint az első, jobb meg sem szervezni a hiábavaló légyottot. Az álláspontján senki nem változtat: Belgrád nem tárgyal, Koszovó nem tágít a vámtól. Nos, így kell most kompromisszumot kötni.
