Tusnádfürdő, Székelyföld, Románia. Haladok az egy évvel ezelőtt még zsákutcának hitt hegyre kapaszkodó utcácskán lefelé, a bálványosi szabadegyetem és tábor helyszíne, az Olt partja felé. Itt mondja el minden évben Orbán Viktor magyar kormányfő az ország és a nemzetpolitika szempontjából meghatározó gondolatait, szabja meg az irányvonalat a következő nem egy, hanem öt–tíz évre is. De most nem azért megyek, csak fesztiválozni. Politikai tudósításokat írok mindennap, s nem árt, ha az ember megnéz egy koncertet is azt követően, hogy már vagy negyvenszer hallotta a nap folyamán: „nemzetpolitika”, „megmaradás”, „elvándorlás”, „magyarság”, „Kárpát-medence”… Ahogyan falom a métereket lábaim alatt, s arra gondolok, mennyivel lesz nehezebb majd éjjel ugyanezt a távot megtenni visszafelé és hegynek felfelé, elém pattan egy fiatal lány és a kezembe nyom egy napszemüveget. Azt mondja, ezt elejtetted. Nézek rá értetlenül, ellenőrzöm saját magam: igen, jól gondolom, a napszemüvegem éppen rajtam van. Mondom, nem én veszítettem el. Nem érdekli ez már, ő döntött, megfordult és visszafut barátaihoz. Az enyém és kész. Körülnézek, sehol egy lélek, akiről esetleg feltételezhetném, hogy az övé. A sors ajándéka, döntöm el, s beteszem a táskámba, elvégre még bulihangulatban sem mutat jól rögtön az est elején, ha valakin van egy szemüveg, meg még egy lóg a nyakában, biztos, ami biztos alapon. Teszek még egy próbát, mondom a kollégámnak, nem kell-e neki ez a szemüveg, mert akkor már látom, hogy a táskámban is igen nagy a tumultus. Neki táskája sincs, szemüvege meg szintén van, marad az enyém. Ballagok hát tovább.
(Fotó: Ótos András)
Ahogyan lassan bealkonyodik, megtelik fiatalokkal a nagyszínpad előtti teljes tér, a tábor minden sátra és útvonala. Azok a részek is, amelyek sem tábornak, sem sátornak, sem útvonalnak nem minősülnek. Az utolsó nap ez, a beszéd még dél körül véget ért, este még mindenki akar szórakozni egy jót. Dicsérik a látogatók az égieket is, mert végre végig sütött a nap délelőtt és délután is, felszáradt a sár. Bizony, a korábbi napokban a gumicsizma volt a legkelendőbb portéka Tusnádfürdőn. Aki elég okos volt, az még a tábor bejárata előtt vett, mert ott harminc lejért vesztegették. Csak ott kevesen vettek. A táborig vezető út ugyanis bizalomgerjesztően hatott mindenkire, kis aszfalt, kis sár, mélyebb analízist követően is arra a következtetésre juthatott az ember, hogy kár lenne majd’ tíz eurót kidobni egy ilyen lábbelire, amikor meg lehet úszni merülés nélkül az egészet. Aki vesz, az azért teszi, mert nagyon finnyás lehet a természetre. Aztán leér az ember a táborba, merülés, sár az úton. Az előadásoknak helyszínt adó sátrakig deszkákat helyeztek a szervezők, de addig el is kell jutni a tömegben. Igen ám, de lent már negyven lej. Akkor sem kell. Majd felszárad, döntik el sokan, köztük én is. S tényleg ki lehetett bírni nélküle. Óvatos léptek, vigyázó osonás, deszkától deszkáig vezető túlélési stratégiák, s valóban meg lehet úszni. Ráadásul az idő már javulni látszik, ezt mondja a Google is, nincs szükség hát újabb beruházásra. Erről szóltak nagyjából az előző napok. Sok sár és sok bizakodás. Utolsó napra beért minden remény. Száradt is, a szervezők folyamatosan takarították el a sarat is. Szóval, a napsütésnek és tiszta égboltnak szombat kora este nagyon örülni tudott mindenki.
Pár órával az érkezést és az Intim Torna Illegál fellépését követően haladok az egyik tábori úton, éhesen, zsíros kenyérért megyek. Nem olcsó, de nagyon jólesik, amikor már sok-sok óra telt el az ebéd után. Nyakamban a szemüveg, melyet már nem használok, szinte teljesen sötét van, csak a díszvilágítás visz színt a tábori útvonalra. Megigazítom a pólóm, és leesik a szemüveg. A szembe jövő tömeg tagjai közül legalább hatan lépnek rá másodpercenként. Mindannyian tudják, hogy baj van. Bocsi, bocsi, bocsi… sorolják valamennyien. Krc, krc, krc… hallatszik minden lépés után. Le sem hajolok, annak már annyi. De hamar eszembe jut: előre kaptam egy másikat. Megvigasztalódom és elkönyvelem magamban, ennek már csak így kellett történnie.
Figyelem az embereket: azok, akik Intimet és Ákost jöttek hallgatni, nem ugyanazok, akik napközben a politikai előadásokat jönnek figyelni. Lehet, hogy tudatában vannak a Kárpát-medencei mélységeknek, de most magasan szárnyalnak, zenét és szórakozást akarnak. Rájövök, lehet, hogy ez az igazi Tusványos, s nem az, amelyiket én jobban ismerek és naphosszat figyelemmel kísérek. A koncert után két sátorba is betérek. Az egyikben Beatricét hallgat az ifjúság és énekli a magyar sorokat. A másikban egy DJ nyomja, a legújabb angol számok pörögnek. Igen, ez mind Tusványos. S nem biztos, hogy feltétlenül meg kell állapítani, melyik az igazi.
Mielőtt indulnék vissza a szállásra, bevárom az elkeveredett kollégákat. Közben figyelek egy igen ittas fiatalt, aki dülöngél jobbra-balra az egyik sátor mellett. Elképedek, mikor útnak indul egyenesen a hosszan levezető lépcsők felé. Nem is látta a lépcsőket. Úgy zuhan le, hogy rossz nézni. Jönnek a mentősök. Kutya baja. Megúszta egy eséssel. Sehol egy vérnyom, sehol nagy fájdalom. Felkel és elmegy, már ha azt lehet járásnak nevezni. Most már ő is kapott valamit, állapítom meg magamban. Én egy szemüveget. Talán vele volt kegyesebb a sors…
