A minap magyar ellenzéki tévében ellenzéki párt politikusát kérdezte a riporter Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének a párt múlt vasárnapi kongresszusán elhangzott beszédéről is. Erre a politikus hölgy olyasmit válaszolt, hogy ő nem nézi-hallgatja a miniszterelnök-pártelnök beszédeit, mert semmi újat nem mond. Lehet ez dicséret is Orbán Viktor számára, hiszen azt igazolja, hogy már régóta ugyanazt a politikát folytatja következetesen – lassacskán egy évtizede tartó, ötven százalékot meghaladó választói támogatás mellett –, nem csapkod ötleteivel ide-oda a politika színpadán; ugyanakkor árulkodó is lehet az ellenzéki táborra vonatkozóan: cáfolni nem tudják, saját politikai irányvonalukat pedig nem szívesen részletezik, mert korántsem biztos, hogy a szókimondás nyerő lenne a választásokon.
Orbán Viktor miniszterelnök, a párt elnöke (j2) a Fidesz tisztújító kongresszusán a BOK Sportcsarnokban, Budapesten 2019. szeptember 29-én. Jobbról Kubatov Gábor pártigazgató, alelnök, középen Balázs Péter színművész, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója. (Fotó: MTI)
Aligha vélekedik így saját politikájukról a Fidesz elnöke, aki a kongresszuson valóban nem állt elő semmiféle irányváltással, meglepetést kiváltó bejelentésekkel, ugyanakkor a „régieket” talán a korábbiaknál is konkrétabban, szókimondóbban sorakoztatta föl, ami így még nagyobb erővel törte át a tőlünk nyugatabbra politikai korrektségnek nevezett elhallgatás és mellébeszélés határait. Gondoljunk csak arra, amit a keresztény szabadság politikájáról mondott: „Világpolgárság helyett hazafiak. Internacionalizmus helyett hazaszeretet. Azonos neműek kapcsolatának propagálása helyett házasság és család. Drogliberalizáció helyett gyermekeink védelme. Migráció helyett határvédelem. Bevándorlók helyett magyar gyerekek. Multikulturális zagyvalék helyett keresztény kultúra. Erőszak és terror helyett rendezettség és biztonság. December 5-ei nemzetárulás helyett nemzetegyesítés.”
Ellenzéki, baloldali és liberális füleknek bizonyosan csúnyául hangzanak az ő értékeiket tagadó szembeállítások, miként azt sem lehet kellemes hallgatni a Fidesz legyőzésére ácsingózóknak, amikor Orbán Viktor adatokat közöl a kormánykoalíció eredményeiről, megjegyezve, hogy „gyorsan hozzászoktunk a közállapotokhoz, amelyek közt ma élünk”. Pedig 2010-ben nyolcvanöt százalék fölött volt az államadósság, többsége a külföldiek kezében, ma viszont hetven százalék alatt van. Az adósság nyolcvan százaléka magyar kézben van, így a magyar családok kapják a kamatokat. Ma nyolcszázötvenezerrel többen dolgoznak, mint kilenc évvel ezelőtt. A minimálbér duplájára nőtt, az átlagkereset pedig ötven százalékkal növekedett. Sikeres a családvédelmi akcióterv. Egymillió gyerek kap ingyen tankönyvet… Azt is megjegyezte, hogy az ország a klímavédelemben olyan országokat előzött meg, amelyek előszeretettel tekintik magukat klímaharcosoknak.
Kétségkívül derűlátóan szőtt terveket a társadalom és pártja jövőjéről is, amikor kijelentette, hogy „mi leszünk az a párt, amelyik elmondhatja magáról, hogy felszámolta a szegénységet Magyarországon”. Nem kisebb vállalást jelent az sem, amit a cigányság helyzetének a rendezéséről mondott, bár azt sem hallgatta el, hogy „sokak fejszéje beleszorult már ebbe a fába”. A mostani előjelek mégis biztatóak, mert a munkából élő cigányok száma megkétszereződött, a munkanélkülieké pedig felére esett. A felsőoktatásban részt vevő cigány fiatalok száma kétszerese a korábbinak.
(Fotó: MTI)
Orbán Viktor nagyívű tervekről is szót ejtett, legfőképp a közép-európai fejlesztésekről, amelyek megvalósulásában biztató jelnek vehetjük, hogy már elkezdődött a kivitelezés, amiben a legfőbb érdem épp a magyar kormányfőé, hiszen egyengette a V4-ek kapcsolatainak megerősítését. Miként megemlíthetjük a Belgrád–Budapest gyorsvasutat is. Kijelentette, hogy „a következő évtizedben össze fogjuk kapcsolni a gazdaságainkat is. Megjelennek Európa térképén a közép-európai multinacionális nagyvállalatok. Összekötjük út- és vasúthálózatainkat. Európa gyorsan fejlődő és irigyelt országai leszünk.”
Az unióval való felhőtlennek korántsem nevezhető kapcsolatokban két fontos szempontot emelt ki. Az egyik, hogy reményei szerint bővül azon országoknak a tábora, amelyek nem a brüsszeli birodalmat, hanem az európai államok szövetségét akarják építeni. S talán ennél is fontosabb az az utalás – ami nem független az előbbiektől –, miszerint az egész unió számára jobb lenne, ha a két irányzat nem egymást legyőzni akarná, mondván: „Az unió tagjai vagyunk, és azok is maradunk. Nem akarjuk kenyértörésre vinni a dolgot azokkal az országokkal, akik multikulturális országokká alakították a saját otthonukat. Elvégre az ő hazájuk, az ő otthonuk, az ő életük. De ez itt a mi hazánk, a mi otthonunk, a mi életünk. E fölött a magyarokon kívül más nem rendelkezhet. Soha senki más.
Éppen ezért megegyezésre kell jutnunk Európa két fele között, és mi meg is akarunk egyezni. Pontosan úgy, ahogy a magyar és a közép-európai érdekek megkívánják. Bár az unió nyugati és keleti fele láthatóan más utat követ, más eszmények vonzásában él és más erényeket tisztel, az együttélés formái még ilyen körülmények között is kialakíthatóak. Azt reméljük, hogy a bizottság új elnök asszonya megbirkózik ezzel a méretes feladattal.”
Hozzátehetjük: egyelőre nem úgy tűnik, hogy a másik, az erősebb fél is a megegyezés elkötelezettje, de ha dűlőre vinné Ursula von der Leyen a dolgot, alighanem nagy szolgálatot tenne Európának, nem kevésbé a Fidesznek a közép- és hosszú távú terveinek a megvalósításához.
