Majdnem azt írtam a címbe, hogy kaptam egy levelet, mert az gyakrabban előfordul, még ha villámpostán is érkezik a küldemény. Viszont most egy könyvet kaptam, levelezéskönyvet. Egyoldalút, mert csak a jeles irodalomtörténészünknek, feledhetetlen tanáromnak, Bori Imrének címzett leveleket tartalmazza, a válaszokat (illetve az előzményeket) nem. Sőt, azokat se mind, csupán a lényegesebbeket, a fontosabbakat. Így, önmagában, egy irányba címezve is érdekes a gyűjtemény, ám nem titkolhatom hiányérzetemet. Az egykori tanáromnak írott levelek nyomán valamelyest érzékelem azt a politikai, társadalmi, kulturális légkört, amely közepette Bori tanár úr a munkáját végezte, azt viszont csak a képzeletemre hagyatkozva gondolhatom el, miként is vitte véghez elképzeléseit.
Ebben a pillanatban viszont nem is ez a csupán az eredményekből visszakövetkeztethető alkotói habitus és emberi magatartás érdekes, hiszen – kaptam egy könyvet.
Egy olyan könyvet, amilyenhez hasonlót kortárs szerzőtől már aligha várhatok. Ki az, aki ma még irattartókba pakolja a beérkezett és a válaszleveleket, esetleg még rendezi is őket? Azt hiszem, Németh Istvánnal eltávozott az utolsó irodalmárunk, aki kézzel tudott írni. Mármint abban az értelemben, hogy nem szorult rá a mai technológia copy+paste lehetőségeire, épkézláb mondatokat alkotott és átgondolt szövegeket hozott létre.
A mai író nem rendezgeti papír alapú leveleit, mert nem hoz neki ilyet a kézbesítő, és ő se ír ilyet. Csak sms-t és e-mailt. Azok meg elszállnak valahová a távközlés bugyrába. Gondoltam én, mindaddig, amíg végre-valahára nem kezdtem el én is okostelefont használni, és véletlenül nem vettem észre, hogy az egy-egy személlyel folytatott kommunikáció teljes történetét őrzi az elektronika emlékezete. Ám ebből már soha nem születik könyv.
Erről jut eszembe: Epistola non erubescit (Cicero), avagy a levél nem pirul el, tehát az is elmondható általa, amit szóban nem mernénk. Bár annak se örülök, hogy levelezésem az örökkévalóságig őrzi valami lélektelen, pirulásra képtelen rendszer.
