Nem hagynak békét a szegény Párizsi utcának Zomborban. Hol vizet, hol gázt vezetnek, hol csatornáznak, most éppen a járdák aszfaltburkolatát cserélik térkövekre. Az utcában egyébként is nehéz közlekedni, a gépjárműforgalom egyirányú, de van egy parkolósávja, az épületek földszintjén egymást éri a butik, a gyógyszertár, műszaki áruház, amit akarsz.
Viszont klasszikus kávéház, renomés étterem nincsen az utcában, pedig volt, nem is egy.
Bár az utca nem ettől kapta a Párizsi elnevezést, hanem mert a mocsaras, dombokra épült Zomborban ez az utca kapott elsőként aszfaltburkolatot. Na, azt se véletlenül.
A legenda szerint ugyanis a Párizsi utca számított a város vigalmi negyedének, kupleráj kuplerájba nyílott. Az utcán viszont nem volt burkolat, hiába érkeztek az urak fiákeren a mulatókhoz, a műintézményekbe csak gyalog lehetett bejutni, miként azokat el is hagyni. Sáros lett a pantalló, a kalucsni, a cipő, a bilgeri csizma, ennek láttán odahaza hiába volt a magyarázkodás, a feleség tudta, hogy a férj hazudozása ellenére nem az olvasókörben, hanem a kuplerájban múlatta idejét.
Csoda hát, hogy a hímvezérlésű szabad királyi városban párizsi mintára éppen ezt az utcát aszfaltozták le elsőként? Hogy a sáros nadrágszár ne árulkodjon viselője letagadhatatlan félrelépéséről.
Erről jut eszembe: Homines amplius oculus, quam auribus credunt. (Seneca) Vagyis, mondhatott bármit a ház ura, a neje a látottakra, a sáros lábbelire hagyatkozott. Az ember inkább hisz a szemének, mint a fülének – tartja a mondás.
