A napokban többektől hallottam és olvastam, hogy november 15-én ünnepeljük a magyar szórvány napját. Igencsak bizonytalan vagyok abban, hogy ünnepet jelent-e ez a nap. Ha arra gondolunk, hogy miként lett hirtelen nagyszámú magyar szórványtelepülés – természetesen Trianon átkaként –, nincs okunk ünneplésre. Ha viszont azt vesszük tekintetbe, hogy száz esztendő múltán sem tűntek el a határon kívüli magyar közösségek, akkor mégis van okunk némi elégedettségre. Persze a miatt már aligha lehetünk elégedettek, hogy a szórványosodás Magyarország földarabolása óta folyamatos, gyakran az utódállamok hathatós támogatásával: a többségi etnikum betelepítésével, a kisebbségekre hátrányos törvényekkel, a nyelvhasználat korlátozásával…
De mi is az a szórvány? Akár magyar nemzeti sajátosságnak is nevezhetjük, mivel más országoknak nem volt Trianonjuk, így ők a diaszpóra kifejezéssel illetik a többségitől eltérő nemzeti közösségeket. Persze magyar diaszpóra is létezik szerte a világon, s tagjainak a számát százezrekben mérhetjük, ám döntően megkülönbözteti a szórványtól az a tény, hogy bevándorlók, azaz magyar kivándorlók alkotják Észak- és Dél-Amerikától Ausztráliáig és a világ más részein. A szórvány viszont a szülőföldjén, de az anyaország határain kívül élő magyarság egy részét jelenti. Azokat, akik sohasem éltek tömbben, vagy az évszázadnyi idő morzsolta le olyan mértékben a falusi vagy városi magyar közösségeket, hogy elvesztették földrajzi kapcsolatukat a tömbmagyarsággal. Ha pedig megszűnik az összefüggő belakott terület, rövidebb-hosszabb idő múltán sorakoznak a hátrányok: tiltás nélkül is körülményesebbé válik az anyanyelv használata, akadályok gördülnek a magyar nyelvű iskoláztatás elé, lanyhul a kulturális élet, majd végül legfeljebb a nemzettudat marad meg, a nemzeti hovatartozást jellemző egyéb jegyek nélkül: bekövetkezik a beolvadás. S ha a tömbmagyarság vagy az anyaország, illetve a kettő együtt, nem tesz semmit a szólamokon kívül ellene, fokozatosan fölmorzsolja a szórványosodás az erősebb közösségeket is, lépésről lépésre terjedve, mint a tarlótűz.
(Archív felvétel)
A több évtizedes proletár internacionalizmust követően a rendszerváltás utáni első magyar miniszterelnök, Antall József erőteljes hatású kijelentése, miszerint ő lélekben tizenötmillió magyarnak a miniszterelnöke szeretne lenni, jelezte, hogy az anyaország új nemzetpolitika útjára szándékozik lépni, ami felöleli a határon kívül, a világ minden részén élő, igencsak tekintélyes létszámú magyarságot is. Sajnos kevés ideje maradt arra, hogy a gyakorlatban is érezhessük ennek a nemzetpolitikának a hatását. A következő évtizedekben sorra alakultak olyan kormányok, amelyek javarészt baloldali vagy liberális politikájukkal félretették ezt a nemzetpolitikát. Gondoljunk csak a kettős állampolgárságról szóló 2004. évi népszavazásra, ami „szépen demonstrálja” a viszonyulásukat a Magyarországon kívül élő nemzetrészek iránt.
Fordulat, vagy akár azt is mondhatnánk, hogy visszatérés az antalli eszméhez, 2010-ben következett be, amikor hosszú évek után ismét a Fidesz került hatalomra. Azonnal meg is született a kettős állampolgárságról szóló törvény, öt évvel később – már a következő Fidesz–KDNP kormány idején – pedig az Országgyűlés Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává nyilvánította.
A szórvánnyal való hatékony törődés tehát csak egy átfogó, a határon kívüli magyarság megmaradását fontosnak tartó nemzetpolitika keretében valósulhat meg. Hogy miért szükséges vele külön foglalkozni? Elsősorban azért, mert a megmentéshez gyakran sajátos segítségre van szükség. Néhány évvel ezelőtt, amikor lapunk munkatársai több mint nyolcvan szórványtelepülést jártak be, hogy az ott készült riportokat az újságban és könyvek formájában is közreadják, megtapasztalhatták a szórványnak a tömbtől eltérő helyzetét. Legfőképp azt, hogy amely településen megmaradt a magyar oktatás, létezik művelődési egyesület, esetleg magyar párt is működik, ott életképesebb a megfogyott magyar közösség. Utolsó mentsvárként pedig a templom szolgál, mert sok esetben csak itt találkoznak és beszélgetnek egymással magyarul az emberek. Néhol már csupán az szolgál némi reménnyel, hogy az anyanyelvüket alig ismerők sem tagadták meg nemzeti hovatartozásukat, s legalább a néptánc nyelvén kommunikálnak egymással.
A magyar kormány támogatásának és a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhetően ezeknek a közösségeknek a mentése kezdődött meg számos formában: az anyanyelvű óvodai és iskolai oktatás megszervezésével, a szülők meggyőzésével, a diákok szállításával, az óvodák és iskolák fölszerelésével; de gondolhatunk akár a Petőfi-programra is, amelynek keretében egy-egy településen magyarországi fiatalok igyekeznek újjászervezni a kihalóban levő kulturális életet. És hogy mennyire összetett a szórványmentés: ha a magyar nyelvű oktatás előnyeiről győzik meg a szülőket, lehetővé kell tenni a középiskolai oktatást is magyar nyelven, rendszerint nem szórványterületen, ehhez pedig kollégiumok is kellenek… Ha a sok-sok eredményt nem is soroljuk föl, nem hagyhatjuk ki biztatásként Maradék példáját, ahol hosszú kihagyás után régóta ismét van magyar nyelvű oktatás, a művelődési élet pedig fölélénkült.
A tettekre gondolva, s azokra, akik kitartottak magyarként a végeken, talán mégis ünnepnek tekinthetjük a magyar szórvány napját.
