Elődöm részletesen elmagyarázott mindent a főszerkesztői szoba tárgyaira vonatkozóan, majd a végére hagyta a számára legfontosabbat. A páncélszekrényt. Amely a faltól falig húzódó szekrénysorban bújt meg, láthatatlanul. Egy külön kulcs nyitotta a szárnyas ajtót, egy másik pedig a páncélszekrényt, ahol a legfontosabb dokumentumok tárolódnak; egy oldalpillantásra megvillantak a mértanilag is példás rendben sorakozó, különböző színű és méretű dossziék, papírkötegek, borítékok. Adott esetben mindez aktivizálódik. Elődöm magasztos tisztelettel vegyes áhítattal újabb gyakorlati információkkal látott volna el, de elhárítottam. Afelől sem érdeklődtem, hogy az „adott eset” hogyan értelmezendő. Gondoltam, adott esetben az úgyis kiderül.
Két dologhoz biztosan tudom, hogy nem értek, a mezőgazdasághoz meg a katonai ügyekhez. A két kulcsot eltettem tehát az íróasztal valamelyik fiókjának mélyére, s teljesen meg is feledkeztem az egészről. Talán egy év is eltelt, amikor meglátogatott az egyik volt gimnáziumi osztálytársam. No, gondoltam – tagadhatatlanul dicsekvési célzattal –, most megmutatom neki a páncélszekrényt, ilyet még úgysem látott. Kinyílt a szekrényajtó – és ott pompázott a páncélszekrény. Nem egészen olyan, mint amilyenek a krimifilmekben láthatóak, de azért megteszi. Gondoltam. De rosszul gondoltam. Beszélgetés közben véletlenül a könyökömmel nekidőltem – s azon a helyen behorpadt! Merthogy pléhből készült. Gyorsan rázártam a szekrényajtót. Utóbb valami furcsa érzés kerülgetett, mármint hogy ebben az országban azért talán még sincs minden rendben.
Egy nyárkezdő napon zárt borítékban meghívó érkezett titkos találkozóra. Arra a vajdasági tájékoztatási eszközök vezetőit hívták meg, a Tartományi Képviselőház épületébe. Bányai János és én képviseltük a Forum-házat. Leeresztett függönyök, gyér világítás. Felvételezés, jegyzetelés nem engedélyezett. Ivan Stambolić jött el Belgrádból, tolmácsolva a központi érdekeket, valamint meghallgatni a tartományi vezetőket. Akik megjelentek, hiánytalanul. Lendületesen, őszintén, nyíltan, olykor szinte szenvedélyesen ismertették a tartományi szempontokat. A belgrádi vendég érezhetően kerülte a konfrontációt, ahol csak lehetett, kompromisszumra törekedett. Szinte már-már egyenesen megértést tanúsított. Égtek az utcai lámpák, amikor kiléptünk az épületből, langyos este volt, de a feszültség nem oszlott el. Bármiféle együttes megoldás fel sem sejlett, a bent elhangzott szavak pedig nagy valószínűséggel elszállnak a semmibe. E sötét érzelmi tónusban viszont nyilvánvalóvá vált, hogy rövidesen történni fog valami.
Nyitányként be is futottak – s ezzel elkezdődött a népgyűlések korszaka – Koszovóról Újvidékre a mítingelők. A buszállomás felől vonultak a sugárúton a Képviselőház felé. Több ablakból virágot dobtak eléjük, másutt teljesen leeresztették a redőnyöket. Vizuálisan is megmutatkozott a kétféle alapállás. Kialvatlanul, fáradtan érkeztek. Megállapodtak az épület melletti zöld gyepen. Rövidesen kórusban jelszavakat skandáltak, majd pihentek egyet. Aztán újrakezdték a betanult produkciót. Amúgy szemmel láthatóan fogalmuk sem volt, hol vannak. Emlékezetem szerint igen kevesen hallgatták meg őket. Tisztes távolságból. Talán bő százan ha lehettünk. Főleg bámészkodók, kíváncsiskodók.
Aztán megint elmúlt jó néhány hónap. A páncélszekrényes szobának új lakója érkezett, így jutott időm megszervezni négy felvidéki íróbarátom vajdasági körútját. Fellépések Szabadkán, Zentán, végül Újvidéken. Az ő kocsijukkal haladtunk a tartományi székváros felé, még volt üzemanyaguk, ekkortájt már az útszéli árusoknál is ritkán lehetett benzinhez jutni. A madarak pedig észrevehetően lustábbakká váltak, elszoktak a lüktető közlekedéstől. Valahol Földvár előtt aztán egy hatalmas madár csapódott a szélvédőhöz, majd csíkot húzva szép lassan lecsúszott, elgörbítve a visszapillantó tükröt. Horpadás azért nem történt. Újvidékre érve elszállásoltam őket, majd ebéd után betértünk a szerkesztőségbe. A hatalmas deszk majdnem teljesen üres, csak néhányan lézengtek, azok is szinte kivétel nélkül nők. A férfiakat (is) helyettesítve. De az már megint egy másik történet.
