Valahogy már beivódott a tudatunkba, hogy ha időben el szeretnénk jutni a szakorvoshoz, és ha akkor szeretnénk kezelni a tüneteinket, amikor a legintenzívebbek és amikor gondot okoznak, ki kell nyitnunk a pénztárcánkat, és magánrendelőbe kell menni.
Akárhogy is szerették volna a törvényhozók rendezni az egészségügy kérdését, valahogy úgy tűnik, az általános orvosokat csak még inkább leterhelték az adminisztrációval, megkötötték a kezüket, mert egy-egy terápiánál sok esetben nem a legjobb, hanem csak a támogatott gyógyszereket írhatják fel, a szakorvosoknál pedig sehogy sem csökken a várakozók listája. Egyes szakorvosok a túlterheltségre hivatkozva hónapok után sem adnak szabad időpontot, így eljutni hozzájuk szinte lehetetlen.
Mindeközben a társadalmunkban az az általános hozzáállás, hogy az anyagiak javítása érdekében, aki csak teheti, a rendes munka mellett még bevállal egy kis mellékest. Így van ez az orvosoknál is. Ennek köszönhetően, miután már fél év után sem kap időpontot a beteg, a szakorvosát a magánklinikák valamelyikén keresi fel. Különösen kisebb városokban működik ez így. És több esetben nemcsak a szakorvosokkal találkozhatunk ezeken a magánklinikákon, hanem azokkal az egészségügyi nővérekkel, általános orvosokkal is, akiket az állami egészségügyi intézmények valamelyikében foglalkoztatnak.
De ha a polgárok közül többen is a munkahelyük mellett még dolgozhatnak máshol is, kamatoztathatják a tudásukat, miért rójuk ezt fel az orvosoknak? A pótmunkát a törvény az ő esetükben is engedélyezi, a rendes munkaidejük egyharmadát tölthetik pótmunkával. Csakhogy felmerül annak lehetősége, hogy visszaélnek a helyzetükkel. Mert a magánpraxisban százalékra dolgoznak, miközben az állami intézményben mindenképpen megkapják a fizetésüket. A kétségeket az pedig csak fokozza, hogy amíg a klinikákon, kórházakban, szakorvosi rendelőkben a szakorvosi konzultációra heteket, hónapokat kell várni, a magánklinikákon sokkal gyorsabban sorra juthatunk. Nyilván kevesebben tehetik meg, hogy magánrendelőben kezeltetik magukat (a vizsgálat ugyanis sokba kerül), mégis mit csinálnak ott jobban, mint az állami egészségügyi intézményekben, hogy csupán 2-3-4 órás orvosi rendelés mellett mindenki egy-két héten belül (vagy egy-két napon belül) sorra juthat?
Felmerül ugyanakkor még egy kérdés. Egy orvos soha nem fárad el? Hogyan képes egy ledolgozott műszak után, amikor több esetben műtött is, újabb és újabb pácienst fogadni, vagy éppen még egy, vagy két műtéti beavatkozást végrehajtani?
Nem az orvosok ellen szólok, sőt, hiszek abban, hogy mindenkinek használnia kell a kreativitását, tudását munkahelyen kívül is. Abban sincs semmi rossz, hogy a munkahelyen kívül is kap az illető a tudásának felhasználásáért pénzt. A baj ott kezdődik, hogy nincs elég (jó) szakorvos, hogy nehéz a páciensnek gyógykezeltetnie magát, mert sok esetben nem akkor jut el az orvoshoz, amikor szüksége van a segítségre, hanem sokkal később, és ami a legrosszabb, az emberi élet, az egészség mellékessé, vagy pénzfüggővé vált. A legnagyobb gond azzal van, hogy az egészségügyi rendszer továbbra sem működik zökkenőmentesen, az egészségügyben dolgozók pedig nem kapják meg a munkájukért a kellő fizetést (ha már máshol keresnek pótmunkát).
Mi lehet a megoldás? Talán az, ha a magánklinikák is bekerülnének az egészségügyi alap rendszerébe, ha új, jó szakorvosok kerülnének a rendelőkbe, és ha végre elkészülne az egészségügyi intézmények nyilvántartása (az idén novemberre ígérték), amely áttekinthetővé tenné, hogy mely állami és magánrendelők milyen kapacitással, milyen ellátást végeznek és mely káderállománnyal rendelkeznek. Így azt is könnyebben le lehet majd követni, hogy mindenki tartja-e magát a törvény előírásaihoz. Addig pedig a kiszolgáltatott alkalmazkodik.
