Kárpótolhat valakit egy törvényrendelkezés? Ki lehet pénzben fejezni egy ember veszteségét? Szüksége van egyáltalán újabb és újabb törvényekre, amikor nyilvánvaló, hogy sorozatbűnözésről, sőt szervezett bűnözésről van szó? Utólag ki tartozik felelősséggel azért, hogy éveken keresztül, sőt évtizedeken keresztül csecsemők tűntek el kórházak szülészeti osztályáról? Egyéni probléma ez? Mindannyiunkat érint? Ki döntötte el, hogy egy életre megkeseríti egy család, egy szülő életét?
Illusztráció (Pixabay)
A szülészetekről eltűnt csecsemők esete, illetve a parlament napirendjén szereplő törvényrendelkezés, amely ennek a kérdésnek a rendezését hivatott rendezni, az utóbbi napokban jelentős kérdéseket vetetett fel. A probléma azonban nem új, évtizedek óta megoldás után kiált, hiszen az érintett szülőktől Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Horvátország területén még a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években rabolták el a gyermeküket. Senki nem tudja, hány családot érint a probléma. Van, aki több mint száz csecsemőt említ, de vannak, akik szerint több, mint ezer (!) szülőt érint a probléma. A babákat a szülészeti osztályokról vitték el nem sokkal a megszületésüket követően, majd a szülőknek azt mondták, gyermekük halva született. Ezek a szülők gyermekük holtestét soha nem láthatták, ez a kórházi eljárás...
Bele lehet ebbe a veszteségbe nyugodni valaha, ha az anyai szív mást mond? Mi alapján döntötték el, hogy melyik családot fosztják meg a gyermeküktől? Ki képes ilyen szívtelenségekre éveken keresztül? Vajon van felelőssége bárkinek is, hogy a bejelentések ellenére nem folytatták le a nyomozást, és így bizonyos személyek emberéletekkel kereskedhettek, okiratokat hamisíthattak, családokat ziláltak szét, büntetlenül.
A tavalyi belgrádi Fest Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Šavovi (Varratok) című film, ami igaz történeten alapul, választ ad a feltett kérdésekre (vagy legalábbis néhányukra), és rámutat arra hogy mennyire szerteágazó problémáról van szó. A szülészeti osztályon dolgozók, a szülészorvos, illetve az osztályvezető felelősségére, az anyakönyvvezető hivatal és az ott dolgozók szerepére, arra, hogy milyen nehéz a küzdelem, ha a rendőrség nem segít, amikor már a család sem hisz az anyának, hiszen mindenki azzal próbálja a nyughatatlan anyai szív hangját lecsendesíteni, hogy nem akar belenyugodni a gyermek halálába. A film főhősnője közel húsz éven keresztül napról napra járja ugyanazokat a hivatalokat, keresi fel ugyanazt a kórházat, ugyanazt a szülészorvost, hogy válaszokat találjon. Őrizetbe veszik, megalázzák, bolondnak tartják, mégis végül megtalálja a gyermekét. Ám a történet ennek ellenére nem zárul happy enddel, a valós élet nem egy mese. A szülői szív ugyan ragaszkodik, de az elmúlt időt bepótolni nem lehet, a kötődés máshol alakult ki, és az igazság egy újabb családot ingat meg.
Hát ezért olyan fontos a kérdés, kárpótolhat-e bárkit, ha új törvényt fogadnak el, ha a nyomozást húsz, harminc, negyven év után folytatják le, ha kiderül, ki volt képes ilyen bűncselekményre? Nyújt-e vigaszt a kárpótlásból származó pénz? Enyhíti-e a fájdalmat, ha kiderül az igazság? Egymásra talál-e a (biológiai) szülő és az elrabolt gyerek, aki már időközben felnőtt és lehet, hogy saját családot alapított?
Én nem tudom.
