Fél év alatt olyannyira az életünk részévé vált a koronavírus-járvány, hogy szinte már el se tudjuk képzelni a mindennapjainkat nélküle. Furcsa lenne puszival üdvözölni a külföldről hazatérő jó barátot, zavarban lennénk, ha szájmaszk nélkül lépnénk be a boltba, és az is szokatlan lenne, ha a fölszökő láz és az erősödő köhögés hatására egy csöppet sem ijednénk meg.
Ezzel szemben az ünnepeket, a nyaralásokat hogyne tudnánk járvány nélkül is elképzelni! Tavasszal még abban bíztunk, hogy nyárra minden rendeződik, júniusban szeptemberi utazásról és pihenésről álmodoztunk, de végül sokan a vírustól való félelem és a korlátozások hatására inkább otthon maradunk. Most meg reménykedhetünk benne, hogy jövőre talán karantén és tesztelés nélkül is eljuthatunk kicsit távolibb tájakra, és hogy a karácsonyt már a külföldre szakadt családtagok társaságában ünnepelhetjük. De azért a repülőjegyeket még nem vesszük meg.
Az életünk részévé vált a bizonytalanság, nem tudunk előre tervezni. Mert mi van, ha holnapután lezárják a határokat? Mikor látjuk legközelebb az Angliába vagy Németországba kivándorolt rokonokat? Mi lesz, ha egy hozzátartozónk kórházba kerül? Meglátogathatjuk-e egyáltalán a haldokló beteget, az újdonsült anyukát és az újszülöttet? Vagy mindenki magára marad, és egyedül kell boldogulnia? Megint be fognak zárni minket az országba, a városba, a lakásba? Mi lesz az oktatással, a munkába járással, a hivatalos ügyintézéssel?
Bizonytalanságban élni pedig nem könnyű. Ha az élet kiszámíthatatlan, hajlamosak vagyunk állandó stresszben élni. Ilyenkor folyton azon járnak a gondolataink, hogy vajon mi lesz a következő kormányzati döntés, mit fognak lezárni legközelebb, és mi lesz velünk, ha... Pedig valójában nincs olyan rossz sorsunk, és ha egy kicsit hátrébb lépünk, könnyebben alkalmazkodhatunk a megváltozott helyzethez. Ami a bizonytalanságot illeti, a kiváráson kívül nem sokat tudunk tenni, legföljebb fölkészülünk mindenféle eshetőségre. Már amire lehet. Hogy érdemes-e jövő nyárra lagzit szervezni, azt senki nem tudja előre megmondani, ahogy azt sem, hogy mikor jön el az az idő, amikor nyugodt szívvel megvásárolhatunk egy repülőjegyet. De családi körben azért ünnepelhetünk, és a környékbeli látnivalókat is végiglátogathatjuk.
A világjárvány hatására sok új szokást vettünk föl, az más kérdés, hogy ezek mennyire lesznek tartósak. Csak remélni lehet, hogy a legfontosabb új szokásunk, mármint hogy az emberek gyakrabban és alaposabban mosnak kezet, nem tűnik el a járvány elvonultával. Sokaknak az elmúlt hónapokban vált rutinná a hazaérés utáni azonnali kézmosás, mások a kézfertőtlenítőkre esküsznek. A kézfertőtlenítők szinte létszükségletté váltak, már el sem indulunk nélkülük sehova, hiszen nem mindenhol van lehetőségünk a kézmosásra. Például egy hivatalban, a postán vagy a bankban előttünk nagyon sokan összefogdosták a pultra helyezett írószert, nem árt utána fertőtleníteni a kezünket. A kézfertőtlenítők használata annyira a mindennapjaink részévé vált, hogy sokszor akkor is vadul dörzsöljük vele a kezünket, ha az csak antibakteriális hatású, és nem vírusok elpusztítására tervezték.
Alapvető kiegészítő lett a védőmaszk is. Fekete, pöttyös, cicás, halálfejes – mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Ismerek olyat, aki minden táskájában tart egyet, hogy biztosan ne felejtse otthon. Mert maszk nélkül elindulni vásárolni vagy ügyeket intézni olyan, mintha a pénztárcánkat hagytuk volna otthon: semmire nem megyünk nélküle.
Sokaknak bosszantó, és a személyi szabadságuk korlátozásaként élik meg, hogy kötelezően el kell takarniuk az orrukat és a szájukat, akkor is, ha nem betegek. Valami olyasmire gondolhatnak, hogy régen bezzeg minden jobb volt, amikor még szabadon lélegezhettünk... Pedig a védőmaszk egyáltalán nem ördögtől való találmány. Nemcsak abban segít, hogy ne adjuk tovább a fertőzést, de ha majd jön a hideg, és pirosra fagy az orrunk, nagy hasznát fogjuk venni abban, hogy melegen tartsa az arcunkat.
Pszichológiai szempontból a járvány legnehezebben elviselhető hatása a fizikai kontaktusok csökkentése. Jóval kevesebb ölelésben, érintésben van részünk, mint egy évvel ezelőtt, hiszen igyekszünk óvni egymás biztonságát. Ilyen szempontból az egyedül élő idősek a legkiszolgáltatottabbak, hiszen ők egyébként is ritkán érintenek meg másokat, most meg még a ritkán látott unokákat sem szabad megölelniük. Pedig gyanítom, ha megkérdeznénk őket, a többségük az ölelések és a puszik mellett érvelne, még akkor is, ha tudják, a vírus a halálukat okozhatja.
Az érintéseket lehet korlátozni egy ideig, de örökre nem lehet leszokni róluk. Nagyon szomorú világ lenne az, ahol az életünk védelme érdekében a legközelebbi szeretteinket sem érinthetjük meg.
A tavaszi járvány egy másik fontos hatása a digitális világ még a korábbinál is nagyobb térhódítása volt. Az internet vált az oktatás terévé, a tanárok online órákat tartottak, a diákok az okostelefon mellett tanultak. Valódi közösségi életet élni hónapokig nem lehetett, kénytelenek voltunk a szabadidőnket is a számítógép képernyője mögött eltölteni: a barátokkal való találkozás helyett sorozatokat néztünk, nyaralás helyett világjárók internetes naplóit olvastuk, természetjárás helyett pedig ötleteket gyűjtöttünk ahhoz, hogy ugyan mivel foglaljuk le az unatkozó ötévest a sokadik bezárt hétvégén. Aztán ezek az idők elmúltak, mi meg úgy szoktunk vissza a jó élethez, mintha sose lett volna másképp: ismét biciklizünk a szabadban, gyakrabban utazgatunk, kevésbé vesszük komolyan az előírásokat. Ami a járvány miatti szigorítások hatására a szokásunkká vált, az az enyhítések után szép lassan visszaszorult az életünkben. Ami megmaradt belőle, azt is kívülről kényszerítik ránk, és gyakran akkor is kelletlenül használjuk, ha értjük az okát, és egyet is értünk vele. Szájmaszkot húzunk, igaz, sokszor az orrunkat már szabadon hagyjuk, hanyagoljuk a puszit, az ölelést és a kézfogást, rendszeresen mossuk a kezünket. Vajon mi marad ezekből, ha egyszer véget ér a járvány?
